A tanösvény először a déli oldalt járja be, bőrünkön éreztük, hogy mennyivel melegebb ez az oldal, mint az északi. Szebbnél szebb sziklaalakzatok kísérték utunk, a fából készült kis hidak tették még izgalmasabbá a túrát. Alattunk a Petőfi Laktanya mutatta másik arcát, mint amit megszoktunk a Budaörsi útról. Annak idején katonai célokra használták a hegyet és az alatt lévő kiterjedt járatrendszert. A szellőző kürtőket a szemfülesek egyből kiszúrják. Jelenleg a hegy gyomrába szeizmológiai mérőállomás található. A II. Világ Háború alatt óvóhelyként és bunkerként funkcionált. Egy szóbeszéd azt tartja, hogy a Sas-hegy és a Kis-Gellért hegyen lévő katonai állomás között egy alagút húzódik. Nem tartom elképzelhetetlennek, de cáfolják, hogy így lenne. Sajnos ide nem engedtek be, nagyon sajnáltam.

   Ahogy az északi oldalra átértünk a növényzet is változott, Budai nyúlfarkfű és árvalányhaj kényezteti a szemet. A sziklák közelében pozsgás növények telepedtek meg, a hűvösebb klímának köszönhetően. A hegyen a jelenlegi szárazföldi éghajlat élővilága mellett találhatunk szubmediterrán, félsivatagi és jégkori maradványfajokat is. Az északi oldalon nem csak a növények jégkori maradványfajok, hanem a klíma is! Itt már felvettük a pulcsinkat, hűvös szél fújt, míg a déli oldalon a kihelyezett hőmérő a napon 32°C fokot mutatott.

   Lassan körbe értük a hegyet és vissza érkeztünk a kiinduló pontra. Nem túlzás azt állítani, hogy a hegy változatossága és egyedül álló növény és állatpopulációja teljesen elfelejtette velünk, hogy mi igazából egy másfél millió ember lakta városban vagyunk éppen. 

                                                                                                                                          Szerző & fotók:  Hajdu-Felső Bernadett