Nos, az intelmek után evezzünk a „játszótéri” kalandokra! Létrák tömege, kapaszkodók a falba fúrva segítik közlekedésünket a szurdokban. Maga a túra egy körtúra, mely körülbelül 9 km és 400 m szintemelkedés fel és le. A létrák csúszósak voltak egy picit, köszönhető ez annak, hogy pompás vízesések mellett vannak elhelyezve. Láttam már vízesést, de nem másztam még vízesés mellett és nem húztam fel magam vízesésben gyalogolva még soha sem, egészen eddig. Őrületes élmény, mindamellett, hogy csodaszép. Kisfiúnk is nagyon élvezte, ügyesen mászott, betartva az íratlan szabályokat. Én mentem előre, mögöttem méhemnek egyetlen gyümölcse és a sort apa zárta. Olykor meg-meg álltunk, hiszen nem egy könnyű terep, illetve a természetre rácsodálkozni is ekkor van idő, nem akkor, amikor éppen habtestemet húzom fel a következő sziklafalra. Nincs két egyforma vízesés az úton, így mindegyik tudott újat mutatni, ami igazán tetszett az az volt, amelyik földet érve egy kis tavat képzett, mint a mesében. Egyik ámulatból estünk a másikba, hogy bizony idehaza is van ilyen, nem csak a magas hegységgel megáldott szomszédjainknál.

  Miután a szurdokból kiértünk egy hosszú-hosszú lépcsősor teszi próbára a térdeket, ami egészen a gerincig felvezet. Itt válik ketté az út, jobbra fordulva tudunk vissza jutni a faluba, balra pedig egészen Dobogó-kőig vezet az út tovább. Mi a falu felé vettük az irányt, a Lukács-árkon keresztül. Imádom ezt a szakaszt is. Igaz itt már nincs létra, patak, vízesés, itt más van. A csend. Széles földúton halad az út, hol sűrűbb, hol ritkásabb erdőn keresztül. Megpróbálok nektek megfogalmazni egy érzést, amikor ezen az úton sétálok, bízom benne, hogy sikerül. Megyek a széles úton, hallom, ahogy a szél a magasan lévő lombokat énekre sarkalja, közben madarak dala az aláfestés. Sétálok, a hátamat a meleg nap sugarai érik, a meleg szellő a kezemet simogatja, megnyugszom, nem gondolok semmire, csak élvezem a pillanatot, amely oly kevésszer adatik meg a modern világ emberének. Boldog vagyok ilyenkor. 

  Ezt az érzést szerettem volna átadni a fiamnak is. Megmutatni neki, hogy nagyobb dolog nincs a világon, mint a családdal együtt közös élményeket gyűjteni. Most lassan kilenc éves lesz, talán elmondhatom, hogy jó úton járunk ez ügyben, mivel nem a pénzen vett kacatokról mesél másoknak, hanem a közös utazásokról, kirándulásokról és élményeiről.

Kirándulni jó, együtt lenni még jobb, a családdal lenni a legjobb!

                                                              Szerző & fotók:  Hajdu-Felső Bernadett