Többször vettünk gyümölcsöt is, utcai árusoktól, illetve a leggyakrabban egy-egy nagy adag fagyit, ugyanis közvetlen a szállodánk (Seherezádé) mellett volt egy szép nagy, olasz fagyizó, előtte egy látványos szökőkúttal, de a belső-része is nagyon jól nézett ki, kisebb tükrökkel volt kidíszítve.
Hamar a kedvencünké vált, mert nem sajnálták a fagylaltot az embertől! Itt nem gombócfagyikat adtak, hanem lapáttal merték! Szóval sokszor itt ebédeltünk, gyakran csokis-mentás fagyit ?
A szállodánk tengerre néző kijáratától, végig a part mentén haladva, egy hosszú sétányon át be lehetett sétálni a Medinába is. Ilyenkor persze levettük a cipőinket, s kézenfogva andalogtunk végig azon a puha, meleg, fehér homokon, miközben meztelen talpunkat nyaldosták a hullámok… az ilyen pillanatokért (is) érdemes élni..
A Seherezádé hotel környékén volt ez a furcsa építmény (lenti fotómat nézzétek), ami félig kilógott a vízből, igazából olyan volt, mint egy bunker. Nem szép, de mindenképp érdekes. Szintén a lentebbi képemen látszik egy tunéziai homokművész fiatalember. Azt kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon ügyes volt, szinte minden nap, kedvtelésből más-más homokformákat hozott létre. Órákig elvolt így a parton, alkotva a maga és mások örömére.
Sajnos kellemetlen élményünk is volt ezen a gyönyörű partszakaszon. Az egyik ilyen sétánk alkalmával ugyanis „letámadt” egy helybéli rámenős férfi, s az sem zavarta, hogy ott van mellettem a férjem. Hiába kértem/kértük, hogy hagyjon békén. Végül a párom kénytelen volt kicsit erélyesebb hangon megértetnie vele, hogy már foglalt vagyok, de meg kell mondjam, nagyon kellemetlen szituáció volt, még ennyi év távlatából is.
Ezen a napon inkább Tukival - ami egyfajta nyitott taxi - mentünk vissza a szállodánkba,
nehogy még egyszer belefussunk a parton abba a kellemetlenkedő alakba. Öröm az ürömben, legalább ezt is alkalmunk volt kipróbálni. Majdnem olyan volt, mintha egy nyitott sportkocsiban utaztunk volna. A viccet félretéve, így a főút környékét is felfedeztük magunknak.
A Medinában számunkra a legérdekesebb a Ribat nevű erőd volt, mert a (Khalef) tornyába,
a csigalépcsőn felmászva messzire elláttunk a kikötőbe és a városi nyüzsgést is szemügyre vehettük onnan a magasból.
Mindig is lenyűgöző érzés ilyen módon betekinteni más emberek mindannpjaiba. Közben megkóstoltuk a tunéziai kólát is, ami – jelentem - ugyanolyan, mint nálunk.
A Bazárban nekünk főleg az óriás zsákokban tárolt színes fűszer őrlemények és magvak,
no meg a vendéglős részeken a falakba beépített köcsögök tetszettek. Kreatív ötletnek tartottam őket és visszatérve Magyarországra már célozgattam is rá, hogy mi is megvalósíthatnánk a teraszunkon ezeket a zseniális, tunéziai díszítési megoldásokat.
Az alkudozás viszont egyáltalán nem jött be, az nem a mi stílusunk és nagyon zavaró volt, hogy mindenki megpróbált valamit ránksózni, egy perc nyugtunk sem volt, hogy kedvünkre nézelődhessünk. Ráadásul amikor már sokadjára hallod, hogy „Szervusz vízibusz, meg szia Zsuzsi”, akkor már egyáltalán nem vicces! A rámenősségükkel minket csak „menekülésre” késztettek, így végül – hiába volt gazdag a kínálat ajándéktárgyakból a Bazárban – végül nem ott vettünk szuveníreket a családtagjainknak.
Még egy kínos élmény ért itt az óvárosban. A szállodánkban szóba elegyedtünk egy emberrel, a helyi nevezetességekről beszélgetve, ő mondta, hogy legközelebb, ha bemegyünk a Medinába, akkor jön velünk és mutat egy-két helyet ő is. Így is történt, majd jóhiszeműen bementünk vele egy nagyon szép épületbe, mint kiderült, régen háremként funkcionált. Izgatottan néztem körül, tényleg nagyon szép volt az épület falicsempéje, padlózata, lépcsőháza, szívesen nézegettem, fotózgattam volna még.
Csak az volt a bökkenő, hogy kísérőnk közben felszívódott, minket meg hirtelen megleptek valami kereskedőféle tanoncok és szinte „végigvonszoltak” az üzleten, hogy nézzük meg a portékájukat, így hamar kiderült, hogy ez az épület valójában egy szőnyegkereskedés és éppen azon igyekeznek, hogy valamit eladjanak nekünk! Mondtuk, nem azzal a céllal jöttünk, hogy vásároljunk, de a fő mufti egyre csak regélt… s amíg ő magyarázott, amiből valljuk be, egy kukkot sem értettünk, csak a mimikájából gondoltuk, hogy a szőnyegei előnyeit ecseteli, éppen bent voltunk a szőnyegfonóban, s inkább azt kezdtem el nézni, milyen űgyesen dolgozik a kis hölgy. Mivel szimpatikus volt, leültem mellé és mutatott is nekem egy pár fogást a szövőfalon.
Aztán viszont furcsa volt, hogy rögtön tartotta is a markát. Megütköztem rajta, de végülis adtunk neki egy kis aprót, mert egyébként sokkal kedvesebb volt, mint a munkáltatója, aki pont úgy viselkedett, mint a bazárbéli kereskedők, csak mondják és mondják nagy hangon, lélegzetvétel nélkül, a vevő meg csak kapkodja a fejét, mert nem tud mit kezdeni azzal a sok infóval, amit rázúdítanak, s még válaszolni sem tud, mert nem hagyják szóhoz jutni.
De onnantól kezdve, hiába is próbáltunk bárhogy is tiltakozni, főleg azt, a tulaj szinte lenyomott minket egy-egy székbe, teát hoztak (amit nem kértünk és nem is ittuk meg, mert nem vendégszeretetet éreztünk benne, hanem csak pénzlehúzást) és az inasai elkezdték elénk hordani a sok-sok szőnyeget. Kínos volt. Meg drága is! Így végül egy ponton, amikor már nem bírtuk tovább, felálltunk és hiába loholtak a nyomunkba még mindig ilyen-olyan ajánlatokkal, végül kijutottunk az épületből. Komolyan, ez már nonsense volt!
A „háremből” így alig láttunk valamit, amit nagyon sajnáltam, mert ahogy már írtam, nagyon szeretem megismerni más kultúrák építkezési stílusát, életmódját. Akkor és ott, abban a pillanatban csalódott voltam, hogy ennyire átvert minket ez a szállodabeli „haverunk”.
Végül aztán, kicsit később csak ránk mosolygott azért a szerencse, mert sikerült rátalálnunk egy olyan múzeumra az óvárosban, amiben részletesen bemutatnak egy hagyományos tunéziai lakóházat, minden szobára kiterjedő részletességgel -
kicsit úgy kell elképzelni, mint nálunk a skanzeneket. Nagy örömmel töltött el a sok bosszúság után, hogy rátaláltunk, a Medinában való bóklászásunk során. Még a belépő sem volt drága.
A leginkább itt is a díszes, finoman megmunkált kovácsoltvas kapubejárat tetszett, valamint a házat beborító színes csempevariációk, szőttesek, csillárok, hangulatos lámpák.
Ebéd után gyakran „sziesztáztunk”, vagy éppen kisebb sétákat is tettünk a szállodánkkal szembeni lakóövezetekben, a mellékutcákba is betérve, hogy minél többet lássunk Sousseból. A megérkezésünk napján a lelkünkre kötötték, hogy én, mint nő, sose mászkáljak egyedül, na nem mintha arra vágytam volna, ha egyszer már nászúton voltam, főleg, miután megláttam a környéket. Sajnos azt kell, hogy mondjam egyébként, tényleg nem volt valami bizalomgerjesztő!
A sousse-i lakóházak legtöbbje ugyanis rendetlen, poros, lestrapált és szemetes ☹ volt(?), ami igencsak meglepett bennünket, ahogy az utcákon bandukoltunk.
Néhol azonban akadtak szó szerint luxus kivitelű(!) házak – általában csodaszép, díszes kapukkal és ötletes, formákra nyírt fákkal. Ezeknek a falát szinte mindenhol fehérre festették és természetesen színes murvafürtökkel díszítették (futtaták) fel, amitől csak még szebbek lettek! Ezek nagyon-nagyon tetszettek!
Ami viszont megint csak negatívum, hogy még ezek mellett a rendezett házak mellett is gyakran tornyokban állt a szemét!! Ez eléggé lelombozó volt és egyáltalán nem szép emlék. Nem is értettük, hogy miért nem tesznek ez ellen valamit??
Férfiakkal, főleg idősebbekkel tele voltak a teázók és bárok. Nőket viszont alig lehetett látni a javarészt kihalt utcákon, de ha találkoztunk is velük abban sem volt semmi köszönet, mert őszintén szólva eléggé barátságtalanul néztek ránk, amit szintén nem értettünk (ehhez azért hozzátenném, hogy évekkel később, egy németországi integrációs kurzuson találkoztam egy olyan tunéziai hölggyel is, aki pontosan Sousseban született és a beszélgetéseink során kiderült, hogy ők is tudnak nagyon kedvesek is lenni! J. egy művelt, mondhatni felvilágosult hölgy, még franciául is beszél és újságírónak készült a szülőhazájában, csak a szülei sajnos nem támogatták ebben. Így végül férjhez ment és Bajorországban telepedtek le, így találkoztunk).
Visszatérve Soussera, ott tartózkodásunk alatt alternatív programként befizettünk, majd elmentünk egy tevetúrára is a sivatagba. Az egyik legjobb élményem volt a tevegelés! Amint megtanultam egyensúlyozni rajta, imádtam!!! Mivel a férjemnek egyáltalán nem jött be, ő inkább átváltott lóra.
Mondjuk először én is két kézzel fogózkodtam a tevén, látjátok, itt egy kép rólam az első negyedórából (a rózsaszín pólós vagyok jobbra lent);
de aztán egyre biztosabban egyensúlyoztam rajta, s végül már egyáltalán nem kellett kapaszkodnom, hanem az egyik kezemmel videóztam, a másikkal meg fényképeztem a tájat.
Halkan megsúgom, hogy a tevére felmászni sem könnyű, mert nagyon magas állat! Még akkor sem lesz sokkal alacsonyabb, ha egy kicsit letérdepel. A tevehajcsárok segédei bakot tartanak és úgy kell „felugranod” a hátára, vagy fellódítanak rá. Kicsit mulatságos művelet és jó esetben nem esel le a másik oldalán.
A táj egyébként nem volt valami szép, inkább kietlen, kopár és alig-alig megművelt. Érdekessé az óriás fügekaktusz telepek tették. Ja, és a semmi közepén elhaladtunk egy olyan luxus ház mellett, amiről már korábban írtam, természetesen mellette egy szemétteleppel.
Néha quadosok keresztezték az utunkat, akik a semmiből bukkantak elő.
Végül megérkeztünk az úticélunkhoz is, egy sivatagi manufaktúrához, ahol a teve kaktuszt evett a szánkból (szó szerint: egyik vége a teve, a másik a mi szánkban volt, ezt le is fényképezték, s a végén pénzt csináltak belőle, pedig egyébként „All inklusive” volt minden, vagyis már kifizettük előre. Na, mindegy, mert végülis az egyik legérdekesebb élményünk volt).
A sivatagi üzletben aztán végül kedvünkre nézelődhettünk és bevásároltunk az otthoniaknak, meg magunknak is egy-két szuvenírt,
pl. egy szép kék tevés tányért (ami a fenti képemen látható és máig díszíti otthon Magyarországon az ebédlőnk falát).
Indulás előtt még közösen körbeültünk egy nagy sátrat, miközben egy asszony hagyományos tunéziai módon, a kemence oldalára tapasztva sütött nekünk "palacsintát", valami olajba kellett volna mártogatni, de nélküle sokkal finomabb volt.
Utolsó előtti napon még kaptunk egy fülest, hogy a közelben van Sousse külvárosa, Port-el Kantaoui is, amit még érdemes lenne megnézni, mert van egy kisebb állat-és növénykertje is. Nosza felkerekedtünk és egy sárga taxival elmentünk a megadott helyre. Életünk legjobb döntése volt! Port-el-Kantaoui és Sousse mondhatni ég és föld!
Legelőször is az tűnt fel, hogy Port-el-Kantaoui mennyire tiszta, rendezett, sehol egy szemét, nem hogy szeméthegyek. Az utcák/terek szépen le voltak kövezve és ahogy a képemen is látszik, itt még szebbre nyírták a fáikat, bokraikat.
Nagyon kellemes volt ebben a külvárosi részben sétálgatni, pillanatok alatt megszerettem ezt a környéket. S tényleg volt itt egy kisebb ZOO, benne egy nagyon aranyos állatóvodával, ahol a tengerimalackák és a nyuszik rendesen asztalhoz ültek ahhoz, hogy megreggelizzenek.
Az állatkert körül a szépséges virágokkal teli botanikus kert is nagyon tetszett. Még egy vidámparkba is bementünk, igaz, ez még nem volt beüzemelve, de azért körbe lehetett nézni. A tengerparti sétánya szépen letisztult volt, igazán tetszett,
szóval azt tudom mondani, hogy Port-el-Kantaoui nagyon bejött nekünk és örültünk, hogy ha csak egy napra is, de felkerestük és megismertük.
Összefoglalva szeretném leírni, hogy szerintem:
1. Tunézia sokkal szebb lenne, ha nem lenne úton-útfélen annyi szemét! Pedig sok helyen vannak kitéve hulladékgyűjtők… szóval tényleg nem értjük a logikájukat, főleg, hogy javarészt az idegenforgalomból élnek, ezért is lenne égető kérdés, hogy jobban odafigyeljenek a tisztaságra és a higiéniára!
2. A tunéziai férfiak európai szemmel nézve túlságosan nyomulósan viselkednek. Értem én, hogy ők más kultúra, más szokásokkal, stb. stb. és mi megyünk az ő országukba, de az nem azt jelenti, hogy ismeretlenül is beengedjük őket az intim szféránkba! Túl sok tunéziai fiatalember hiszi azt magáról, hogy bármelyik turistahölgyet képesek meghódítani; erre azonban nem mindenki vevő!
3. Annyi szép portékájuk van, de kifejezetten zavaró, hogy nem hagyják az embert nyugodtan nézelődni! Sokkal több üzletet is nyélbe üthetnének például a Bazárban, ha nem akarnának folyton-folyvást mindent, kéretlenül ránk tukmálni. Majd mi kiválogatjuk magunknak, ami tetszik és kérdezünk is, ha valamire kíváncsiak vagyunk, nem kell folyton a nyakunkban lihegni.
Mindent összevetve azt mondhatom, hogy Tunézia egyszerre tetszett is, meg nem is és hogy a mi emlékeinkben egy nagyon ellentmondásos országként maradt meg.
Miután hazatértünk Magyarországra a nászutunkról, sokáig úgy éreztem, hogy „jöttünk, láttunk, de nem mennék vissza újra”. Egyszer jó volt, de elég is volt.
Azóta azonban már eltelt jó pár (17) év, valamennyire leülepedtek bennem a rosszabb emlékek és a képeim nézegetésével egyre inkább előtörtek a szép, nosztalgikus élmények, háttérbe szorítva ezzel a negatív tapasztalatainkat. S már abban is biztos vagyok, hogy hol nyaralnánk a legszívesebben, ha újra Tunéziát választanánk úticélunknak! Kitaláltátok?
Hát persze, hogy legközelebb a romantikus tengerparti külvárosban, Port-el Kantaouiban foglalnék szállást!
S igazán szívesen tevegélnék még párszor a sivatag hajóján…
Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet!
Képek&Szerző: Kernné Riebel Brigitta
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk