2022.08.06-án látogattunk el először Trierbe és majdnem egy egész napot volt szerencsénk itt eltölteni. A GPS-ünk szépen végigvitt minket a főúton, így a városba érve az első, amit megpillantottam, az bizony a híres-neves Porta Nigra volt!

Tényleg olyan lenyűgöző építmény a robusztus, erős falaival, mint ahogy azt az útikönyvekben elregélik, egészen hihetetlen, hogy mennyire egyben tudott maradni a történelem viharos évszázadai során. Alig vártam, hogy közelebbről is lencsevégre kapjam, körbejárjam, átmasírozzak rajta, mint ahogy azt a római katonák tették anno!

Először azonban még parkolóhelyet kellett találjunk. Bár többet is kijelzett a rendszer, jól eldugták a bejáratukat! Végül kisebb nehézségek árán csak rábukkantunk az ún. Parkhaus Ostalle-ra, amely közvetlen egy bevásárolóközpont mellett áll és még bőven volt hely benne a mi autónknak is.

Találomra innen gyalogoltunk vissza az óvárosba, azt gondolván, hogy „Minden út Rómába vezet“ alapon hamarosan visszatalálunk a Fekete Kapuhz. Így is történt, szerencsére a parkoló igazán nem volt messze a sétálóutcáktól, csak rézútosan kellett haladni, így kb. negyed órányi bolyongás után érkeztünk meg az első úticélunkhoz - de egy idegen városban, ha nem fáj a lábam, érdekesnek találom a „hétköznapi“ dolgokat is, például ezt az éttermet, ami reggel még zárva volt. 

Mindig érdekeltek egy ország "másik végében" élő emberek mindennapjai, hogy hogyan élnek, a szokásaik, hagyományaik és most jó 600 km-re eljöttünk az otthonunktól, hogy ezt megtapasztaljuk. 

A város története még az ókorba nyúlik vissza – Antonius római császár alapította időszámításunk előtt a 16. században. 

Azt is mondhatnám, hogy ez a város dúskál a római kori romokban és emlékekben.

A leghíresebb ezek közül a már említett Porta Nigra, mely a 2. században épült meg, akkor, amikor a település városfallal lett megerősítve – eredetileg 4 városkapuból állt, de az már a múlté. 

Az építmény különlegessége, hogy az egészet kötőanyag nélkül építették, így a több tonna homokkő tömböket csak vasrudak kapcsolják egymáshoz. Ahhoz képest elég stabilan áll. 

Ha már idáig eljutottunk, mindenképp érdemes átsétálni alatta és a másik oldaláról is szemügyre venni. 

középen egy kicsit álljunk meg és nézzünk fel (mert a fotózást szerető emberkéknek ez az épület egy valóságos kincsesbánya szerintem).

A legjobban talán a sétálóutca felől lehet fotózni, ezen a téren a Porta Nigrától balra található egy Információs Iroda is, de potom pénzért még magán a Fekete Kapun (rajta) is körbe lehet nézni. Mi ezt most kihagytuk. 

Végül, de nem utolsó sorban még azt mondanám el róla, hogy természetesen megkapta az UNESCO Világörökségi címet és hogy a fenti képemen látható tér körül parkolnak le a különféle városnéző járművek is, úgy mint a kisvonat, amit mi nagyon szeretünk használni, ha idegen helyen járunk, mert elvisz olyan részeire is egy-egy településnek, ahova úgysem tudnánk eljutni gyalog, vagy ha igen, akkor sem egy nap alatt. 

Ezen a szép augusztusi napon azonban megláttunk a tér bal alsó sarkában egy szép emeletes autóbuszt.. s már tudtam, hogy most először hanyagolni fogjuk a kisvonatot.

Eddig csak a tévében nézegettem az ilyen buszokat (azt hiszem az angoloknál), ill. legutóbb mintha Drezdában is láttam volna hasonlót (de ott meg tényleg csak villámlátogatást tettünk, más úticéllal - Radebeuli Karl May Indián Múzeum - írtam már róla cikket is), de mindig is szerettem volna kipróbálni. Így nagy bátran odamentem most a sofőrhöz, hogy megkérdezzem, ugyan mennyiért kínálják a jegyeket? A kedves olasz fiatalember azt válaszolta, hogy négyünknek 30 Euro (két felnőtt, két gyermek), ráadásul most figyeljetek, ez egy majdnem 1 órás túrának volt kiírva! (szemben a múltkori luxembourgi kisvonatozással, ahol négyünkre 50 Eurót fizettünk 30 percért, amelyből kb. 10 perc csak arra ment el, hogy a sofőr az utcákat lezáró sorompókat nyitogassa).

ONLINE SZÁLLÁSKERESŐ TRIERBEN ÉS KÖRNYÉKÉN

Booking.com

Nem sokáig haboztunk, beadtuk a derekunkat, főleg, hogy a gyermekeink is nagyon örültek az emeletes busznak (ez majdnem olyan a gyerekeknél, mint a csoki). Jegyvásárlás után így már nem is volt más hátra, mint hogy felmásszunk a magasba! Naná, hogy az utánunk jövők is mind-mind az emeleti részen kötöttek ki! ?Szerény véleményem szerint a legalsó szinten csak a sofőr maradt szegény, egyedül. 

Szép napos időben fordultunk ki a térről, hogy elinduljunk hódító utunkra ezzel a nagy busszal. Nem csalódtunk, szuper volt az emeletről bámészkodni, ráláttunk a trieri városlakókra, utcákra, a hétköznapjaikra, ahogy munkába, iskolába, vagy ki tudja, hova siettek, csak úgy zajlott a trieri élet, miközben felettünk gesztenyefák lombjai suhantak el. Hidegebb időben biztosan nem lett volna olyan kellemes ott ülni, mert a nyitott tető miatt elég jól járt a huzat, de így még pont belefért a kellemes kategóriába, ahogy a szél időnként az arcunkba vágott. Aki nem bírta, az sállal bekötötte a fejét. 
A legtöbben feltették a fülhallgatóikat is,

mert természetesen itt is több nyelven lejátszották, hogy éppen hol járunk, mit látunk, mit kell tudni róla, stb. Ha valaki úgy döntött, hogy kiszáll némelyik nevezetességnél, pl. Karl Marx filozófus szülőházánál, hogy megnézze a múzeumát, akkor simán megtehette, csak jeleznie kellett egy gomb megnyomásával és már le is szállhatott. A következő járattal meg újra folytathatta az útját egy másik látnivalóig.

Minket először a Mosel folyó partjára vitt le a buszvezetőnk,

aminek szelíd habjait még nagy kirándulóhajók is átszelik, állt is kettő a kikötőben, amikor leértünk a rakpartra. Egy kis nézelődés, fényképezgetés után újra a város következett, igazán sok műemléket érintve, köztük pl. a római hidat, vagy a császári fürdőket. Egy lakótelep mellett elhaladva fényképeztem le a szintén Világörökségnek számító Amfiteátrumot,

melyben hajdanán 25.000 néző is elfért. Manapság is óriási szabadtéri rendezvényeknek ad otthont, csak szerencsére már nem olyan véres küzdelmek zajlanak benne, mint anno.

Egy idő után azt vettem észre, hogy a mi emeletes buszunk bizony - a nagysága ellenére - vakmerően nekiindult egy meredek szakasznak, egyre feljebb, s feljebb, közvetlenül e  tábla mellett elhaladva:

Szerpentines úton, szőlőültetvények mellett vitt fel tériszonyos magaslatokra, afféle „trieri rózsadombra“, ahol gyönyörűszép kacsalábon forgó ház álltak,

csodálatos panorámával megtoldva az egész városra nézve.

A legszebb részeken sofőrünk előzékenyen megállt, hogy kigyönyörködhessük magunkat a látványban. A Petrisbergi kilátóról

állítólag még Luxemburgig is el lehet látni (végülis ott volt a szomszédban, autóval kb. 1 órányira). Én mindenesetre felfedeztem a távolban a trieri Szent Péter Bazilikát, azt a világosbarna épületkomplexumot a kimagasló tornyaival és utólag örültem, hogy legalább innen fentről láthattam, mert a városban valahogy elkerültük. 

Imáim meghallgatásra találtak, amikor sofőrünk gond nélkül lelavírozott minket a Petrisbergről, vissza a biztonságos városi terepre. A páratlanul izgalmas és élményekben gazdag városnéző buszozás után ismét a sétálóutcán találtuk magunkat. A nagy melegben betértünk egy kis nasira, egy olasz Konditoreiba, finom fagyikölteményeket fogyasztani.

A Porta Nigrától eltávolodva, érdekesen szép épületek között,

sétáltunk át Trier régi piacterére, a Hauptmarkra.

Ilyen gyönyörű fagerendás épületek is vannak a környékén. 

Illetőleg híres épületek ölelésében fekszik a tér. Ilyen a reneszánsz Városháza, a gótikus Steipe,

Németország legrégibb gyógyszertára és a Szent Péter szökőkút, amit éppen renováltak (vagy festettek?) amikor ott jártunk.

Sajnos ekkor már késődélután fele járt az idő, s mivel előttünk még hosszú út állt hazáig, úgy gondoltuk, hogy most már ideje a parkolóház fele venni az irányt. Útközben azonban, a Konstantin tér szomszédságában, belebotlottunk egy gyönyörű, fehér szobrokkal, szökőkutakkal és meseszép virágágyásokkal díszített kertbe, amit nekem, mint nőnek muszáj volt megnéznem közelebbről is, legalább egy pillantás erejéig. A férjem - mit tehetett mást - leült egy napsütötte lépcsőre és enyhe türelmetlenséggel várta, hogy kiéljem reménytelenül romantikus vénámat a parkban. Na igen, neki már gondolatban azon járt az esze, hogy hogy megyünk fel az autópályára...

A park szomszédságában nem lehetett nem észrevenni – tulajdonképpen ezt láttuk meg először – egy monumentális épületet, melyről kiderült, hogy ez a szintén híres Aula Palatina,

a rómaiak idejében Konstantin császár tróntermeként funkcionált, de manapság már egy hatalmas evangélikus templom, melynek belső tere engem nem fogott meg igazán, mert nekem túlontúl puritánnak tűnt. Egy kis szín azért kellene bele..

Furcsa mód, az Aula Palatina közvetlen szomszédságába építettek egy meseszép barokk kastélyt, név szerint a Kurfürtliches Palais-t, vagyis a Választási Palotát. Érdekes ellentétet alkotnak. 

Itt egy képem róla és ezzel zárom soraim is most Trierről,

mely város – ezen rövid idő alatt is - igencsak belopta magát a szívembe. Mielőbb szeretnék majd visszatérni, akár több napra is, mert most bizony hiányérzetem van.. hiszen itt még rengeteg a látnivaló, amit érdemes felfedezni a közeljövőben. 

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet!

Szerző&képek: Brigitta Kernné Riebel