Érdeklődtünk újból a Nyakas-kő iránt, de mondták, hogy még itt, meg ott át kell menni. Egymásra néztünk, nincs több itt, meg ott, nem mentünk. A néninek, talán fia lehetett, aki felajánlotta, hogy tud egy rövid utat a kocsinkig, lekísér minket. El indultunk a szőlők között, hamar újra az erdős résznél találtunk magunkat, közbe persze beszélgettünk. Mesélte, hogy tud itt egy elhagyott pincét, amit inkább csak a helyiek ismernek, pont útba esik. Az ösvényről balra letérve egy igencsak elvadult területen kellett keresztül menni, de amit ott láttunk az egy csoda volt. A sűrű erdő közepén egy viszonylag nagyobb részen ritkásan benőtt tisztás van. Azon áll a Hild-pince, mely szebb napokat is látott. Kőből épült, hatalmas építmény, mely előtt dór oszlopok állnak, azaz a maradványaik, balról egy épségben maradt mellvédes lépcsősor vezet fel, ahol a présház állt. A kapuzat, mely az egyik képen látható, 5-6 m magas. Látszik, hogy hatalmas épületről van szó, mely stílusában nem hasonlít egy a hegyen lévő pincéhez sem. A pince a XIX. század elejéről származhat, de építtetőjének a kilétét homály fedi. A híres építész, Hild József, vagy testvére Hild Károly kőfaragómester is szóba kerül, mint építtető. Hild József rengeteg budai villát, bérházat, középületet tervezett abban az időben. Testvére Károly, pedig a biai bánya tulajdonosának a pesti lakóházát építette, így nyilván sűrűn megfordult a környéken. Az ezt követő időben térkép bizonyítja (1884), hogy Thoma Mihály tulajdonában állt a pince, jelenleg is több Thoma él Biatorbágyon, de senki nem tud róla, hogy az ő felmenői építették-e. A háború kitörése előtt a sváb Hirl-család birtokolta a pincét, őket később kitelepítették a faluból. Majd néhány év múlva, egy rejtélyes ok miatt kigyulladt az épület. Valóban sok rejtély övezi ezt a pincét!

  Egy biztos, akkor nagyon örültem, hogy eltévedtünk. Remek emberekkel találkoztunk, olyan helyre jutottunk el, amiről nem is hallottam, ami mellett elmentünk az úton. Miért is volt szürreális az élmény? Nem ide indultunk, senkit nem ismertünk. Eltévedtünk, segítettek rajtunk kedves, jóravaló emberek, enni-inni adtak. Vissza kísértek minket az útra és egy titokzatos épületet láttunk az erdő mélyén, mely már akkor ott állt, amikor én még meg sem születtem, sőt már akkor is, amikor még a papám sem élt. Valószínű, hogy akkor is ott fog állni az erdőben, amikor én már nem leszek. 

                                                       Szerző & fotók:  Hajdu-Felső Bernadett