Reggel a korai kelés után szállásunkhoz közel eső Lesce városába mentünk, a reggeli kávé adagunkat magunkhoz venni. A rendőrséghez tartozó parkolóba tettük le a kocsinkat és attól nem messze egy kávéautomata volt kihelyezve. Nem az itthon megszokottra kell gondolni, frissen darálta a kávét, igazán nem lehettet rá panaszunk. A kocsi mellett megkávéztunk, megreggeliztünk és útnak indultunk a szomszédos Bledbe. Aki látott már az interneten Szlovéniáról képet, biztos, hogy az első öt között szerepel Bled városa. A tó közepén egy kicsi sziget található, amelyen egy hangulatos kis templom áll. Csónakokkal viszik oda a turistákat jópénzért. Mivel nem először voltunk itt, nem időztünk sokat, de legalább a napközbeni tömeget elkerülve nem kellett tolongani, hogy egy pillantást vethessünk a szigetre.

  Az innen néhány kilométerre lévő Ukancig utaztunk, ami a Bohinji-tó partján fekszik. Innen indul egy felvonó a Vogel hegyre. Ami csak részben igaz, mert a felső állomástól még jó néhány kilométerrel arrébb, párszáz méter szint leküzdése után érhető el a hegy. Ma ennek a megmászása volt a cél.

   A felvonó alsó állomásán még a nagy út előtt, gondoltuk elvégezzük kisebb-nagyobb dolgainkat a mosdóba. Gyorsan túlestem folyó ügyeimen és a mosdókagylóhoz érve egy skorpiót láttam a kézmosóban. Elsőre azt gondoltam, hogy biztos nagyon puccosnak szeretnének tűnni, hogy ilyen dizájnos kézmosójuk van, ezért megnéztem a másikba milyen motívum található. Abban egy molylepke volt. Akkor már tudtam, hogy ez nem dizájn, hanem igazi skorpió. Engem nem érdekelt, hogy mi lesz, berohantam a férfi mosdóba és az uramnak ott jajgattam, hogy skorpió van a kézmosóban. Nem hatotta meg, közölte, hogy nem szeretné ezt a problémát megoldani, mossak itt kezet a fiúba. Én ezt nem hagytam annyiban, szóltam a kislánynak, aki a bárban dolgozott, hogy mit is találtam. Mesélte, hogy tavaly nagyon sok volt, biztos áttelelt, nyugodjak csak meg. Az izgalmak után meg is vettük a jegyünket a felvonóra, melyből a kilátás mesés, ahogy egyre magasabbra jutunk a hegyre.

  A hegyen borongós, esős idő fogadott. Esőkabátot nem vittünk, így odafent vettem magamnak egy túrázós kalapot és kértünk egy térképet a Vogelhez. Egy kisebb völgybe lesétálva indult a következő felvonó, felültünk rá. Először azt gondoltuk, hogy ennek a végállomása lesz a Vogel, hát nem az volt. Innen a térkép segítségével elindultunk a turista útvonalon, ami a sípályákon vezetett végig. A sípályák kellemetlenül meredekek voltak, szuszogós volt egynéhány kaptató. Ahogy egyre feljebb jutottunk, úgy lettünk egyre biztosabbak abban, hogy nincs azért ez olyan közel és nem adják könnyen a Vogel megmászását.

  Egy sziklás terep után találkoztunk más turistákkal is, akiktől megkérdeztük, hogy milyen messze van még a kiszemelt csúcsunk, mely 1923 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Mutogattak a távolban lévő csúcsra, ami úgy 4-5 kilométerre lehetett és úgy 200-300 méterrel magasabban, mint most mi. Úgy döntöttünk, hogy azt mi már nem vállaljuk be, hiszen órák óta hegymenetbe gyalogoltunk és még eléggé sok van előttünk, az idő meg kitudja milyen lesz, hiszen akkor is csöpörgött az eső. Viszont a közelben láttunk egy elérhető csúcsot, ami később kiderült a Sija volt (1880m). Ahogy elindultunk felfelé meghódítani a Siját, rájöttünk, hogy azért ő sem adja magát könnyen. Egy borzasztó meredek, sziklafalon kellett felkapaszkodni, ami igaz, hogy nem volt hosszú, de néhol azt sem tudtuk, hogy hol az ösvény. Valahogy azért feltornáztuk magunkat egészen a csúcsig. Gratuláltunk egymásnak, hogy nagyon királyok vagyunk, majd a felvitt csúcssörünket feltörtük. Nyugodjon meg a kedves olvasó, alkoholmentes volt, nem szerettünk volna előbb leérni, mint ami feltétlen szükséges. Egy kis elemózsiát is elővettünk, majd utána kattintottunk néhány képet és körül néztünk hol tudnánk biztonságosan lejutni a Sijáról.

  Ahol feljöttünk nem szívesen mentem volna le, inkább a másik oldalt egy kissé lankásabb részen lebukdácsoltunk, legalább addigra már a nap is kisütött. Visszafelé a sziklás részt szerettük volna kikerülni, túratársak javasolták, hogy egy kis ösvényen megtudjuk kerülni, megfogadtuk a tanácsukat. Ami egyrészről jó is volt, másrészről már kevésbé. Valóban nem kellett újabb emelkedőt leküzdenünk a sziklákon, helyette hóban másztunk rövidgatya és póló kombinációban, na jó, volt pulcsink is. Ez még mindig nem érte volna el az ingerküszöbünket, hiszen máskor is voltunk már olyan hegyen nyáron, amin hó volt. Annál inkább az, hogy egy sziklahasadékot belepett a hó. A hóban láttunk egy lyukat, akkor jöttünk rá, hogy ez egy kürtő, melyet télen betemetett a hó és megfagyva rajta biztonságos átjárást eredményezett, de júniusban már igencsak olvadt állapotban volt, ezért a közepén lyuk lett rajta. Így már csak az utolsó pillanatban vettük észre, hogy nem szabad oda lépnünk, mert elnyel a kürtő, aminek az alját nem is láttuk, olyan mély volt. Tehát a szélén oldalaztunk a sziklákba kapaszkodva, egyesével. A nálam lévő túrabotot nyújtottuk egymásnak, ha megcsúsznánk, tudjunk egymásnak segíteni. Az izgalmak után már lefelé vezetett az utunk, ahol a felvonó felső állomásához érve, beültünk egy jó limonádéra az egyik hüttébe.

  A kocsiba vissza szállva elindultunk Radovljica felé, ahol az óváros részen nézelődtünk. Nagyon hangulatos, vissza adja a régmúlt idők hangulatát. Vacsorázni a szállásunkhoz közel található pizzériába mentünk be, melyet egy helyi ajánlott, mindig azok a legjobb éttermek, ezt már tapasztalatból tudjuk. Mivel kezdett már esteledni, gyorsan vissza indultunk a sátrunkhoz. Tusolás után (esővízzel, egy tartályból) a Száva partján néztük már a naplementét. Szomorúak voltunk, hogy másnap már megyünk is haza, de előtte azért egy raftingot beiktattunk, hogy az adrenalin szintünk a helyére kerüljön. Erről majd a következő részben olvashatnak. 

                                                                   Szerző & fotók:  Hajdu-Felső Bernadett