Ha őszinte akarok lenni, Kanchanaburi város az első látásra nem nagy durranás. Ok, van két szép folyó, két katona temető, négy múzeum, egy vasút, ami átdöcög egy vashídon. Ennek a szépsége még a újpesti északi összekötő híd minőségét sem éri el. Mégis misztikus, de félreértésekkel, tévedésekkel, hamisításokkal teli város ez.
A legenda 1942-ben kezdődött. Miután a japán imperialista terjeszkedés Délkelet-Ázsiában befejeződött, célba vették India és Kína további bekebelezését is. Az út Thaiföldön és Burmán keresztül vezetett. Mivel a terep erősebb és gyorsabb katonai megmozdulásokra alkalmatlannak bizonyult, megkezdődött egy vasútvonal építése. A történelem ma, “Death Railway“ (Halál Vasút) néven ismeri ezt a 415 kilométer hosszú útszakaszt. Nem véletlenül. Az alig 17 hónapos gyorsított munka több mint 100 000 emberi életet követelt. (Itt pontos adatokat nem lehet közölni mert még a történészek sem tudnak a pontos számban megegyezni.) A kényszerített munkások nagy részben hadifoglyokból és az ázsiai „önkéntesekből“ (u.n. romusha) állt. Közel 80 000 szövetséges katona, és közel 160 000 ázsiai fogoly.
A kényszermunka kegyetlen körülmények között folyt. Nap mint nap primitív munkaeszközökkel, az őserdőn keresztül, nyirkos, forró légkörben, japán korbáccsal és szuronyos puskával a hátukban. A munkások hulltak, mint a legyek. A halálos áldozatok száma megdöbbentő, közel 12 ezer angol, ausztrál, holland, amerikai katona és kb. 80-90000 romusha. A vasútvonal (többek között) egy poros kisvároson vezetett keresztül, na, lassan dereng mindenkinek, Kanchanaburin. Itt sürgősen egy hidat kellett felverni. Először egy fahíd, néhány hónappal később alig 200 méterre egy beton-vas átkelő készült el. A világháború végén mindkettőt lebombázták, a vashídat jóval később, 1958-ban újjáépítették. A mai napig megmaradt.
A világháború után gyorsan feledésbe kerültek a hídak, feledésbe a halottak. Thaiföldön senkinek sem állt szándékában a történteket emlékezetben tartani. Még nem.
Témaváltás. 1957, Hollywood. Az amerikai filmipar hatalmasakat tapsol, megszületett minden idők egyik legsikeresebb világhírű filmje. Egy évvel később 7 Oscar a jutalom, nem az utolsó elismerés. A film több kitüntetést kap mint amennyi egy veterán elvtárs pufajkáján elfért volna.
A film középpontjában a fentebb említett kanchanaburi fahíd felépítése, felrobbantása és a két főalak, az angol főtiszt Nicholson és a brutális japán parancsnok Saito párharca áll. Az egyik oldalon Saito aki felsőbbrendűséget kegyetlenségek sorozatával fejezi ki a hadifoglyokkal szemben. Mély lenézéssel tekint le szövetségesekre akik ahelyett, hogy egy konyhakést körbeforgattak volna a hasukban, inkább gyáván megadták magukat. A másik oldalon az eszelős angol főtiszt aki azzal próbálja fajtájának elsőbbséget bizonyítani, hogy saját katonáit kergeti. Teljesen értetlenül elvárja tőlük, hogy a hidat sokkal gyorsabban és jobban felépítsék mint a japánok azt elvárják. A műalkotás (egyik) alapgondolata, a thaiföldi Death Railway illetve a híd áldozatainak szeretne emléket állítani. A film címe: „A híd a Kwai folyón.“
Az elfelejtett, szundikáló városka, Kanchanaburi, hirtelen a thaiföldi turistautak középpontjába került. Százezrek és százezrek akasztottak hátizsákot a hátukra, hogy megcsodálják a hirtelen legendássá váló helyszínt. A csalódás rettenetes volt. Sehol a híres fahíd, de még egy fagerenda sem. A filmben látható dzsungelből sem volt itt semmi. (A filmet Ceylonban forgatták, ott állítólag az őserdő eredetibb volt.) És hol van a Kwai folyó? Kétségbeesve kérdezgették a helybelieket, „Sorry, Bridge, bridge? Kwai, Kwai? Hol?“
Híd ugyan még csak csak volt, igaz csak betonból és vasból, de az sem a Kwai folyón. A félreértésre hamar fény derült. Hollywood nagy baklövést követett el. Ugyan a vasútvonal valóban nagy részben a Kwai folyó közelében haladt, maga a híd azonban a Mae Nam Mae Klongot (a másik folyót) ékesítette.
A cikk nem ért véget, kattints tovább a folytatásért !
