Sri Pada, azt jelenti Szent Lábnyom. Már ez is felkeltheti az utazó figyelmét: mégis mitől válhat szentté egy talp lenyomata? Erre nem is olyan egyszerű válaszolni, hiszen – mint minden – ez is amolyan Sri Lanka-i ódra világosodik meg előttünk.
A Sri Pada hegye 2243 méter magasságával állít elénk leküzdhetetlennek látszó akadályt, ahogyan a több órás autóút után kikecmergünk a járműből, s felpillantva hirtelen nagyon aprónak érezzük magunkat. Még úgy is, hogy valójában nem látunk semmit, csupán az egymás után következő lámpák kacskaringós útvonalát, mely mintha a csillagok közé vezetne. Aprók, esendőek vagyunk. De vizsgáljuk csak meg jobban! Valóban akadály ez? Tényleg nem lehetséges leküzdeni? Vagy csupán elménk játéka? Menjünk, ne menjünk? Bírjuk majd, vagy feladjuk az út felénél, netán a csúcs előtti néhány méteren? Hideg lesz vagy a mozgástól úgyis kimelegedünk? Megannyi kérdés, amire – tisztában vagyunk vele – nem lehet előre válaszolni. Minden meghoz majd a tapasztalás. De ahhoz útra kell kelnünk.
Elindulunk hát, lelkesen, kevés csomaggal, de meleg sapkával készülve. Hajnali 2 óra 10 perc. Úgy kalkulálunk, hogy hajnalhasadásra éppen felérünk, egyszerre bukkanunk majd fel a sziget egyik legmagasabb csúcsán a felkelő Nappal. Mivel éppen a december 21-i téli napfordulóra időzítettük zarándokutunkat, szívünk különleges várakozással telítődött. Most, most van az a nap, amikor minden megfordulhat, amikor megérkezik a fény, amikortól már hosszabbak lesznek a nappalok. Hol s mikor fogadjuk be ilyen gyönyörű helyen a Nap éltető fényét, ha nem itt és most? A hegy lábánál árusok kínálják portékáikat, jórészt meleg ruhák kerültek a pultokra. Mosolyogva mutatnak fel a hegyre, mely a sötét miatt most nem mutatja meg magát, ám az ÚT már kivilágítva vár minket, a lámpák fényei vezetnek majd. Egy pillanatra ismét megállunk, felnézünk, de már meg
sem próbáljuk befogadni a látványt, az elmével számunkra most meg nem érthető magasságot. Félő, hogy különben most és itt leülnénk egy árus mellé, s inkább vígan elteázgatnánk a napfelkeltéig.
Dönteni kell hát, s indulunk. Most már – vagy még - lelkesen, ruganyosan, elszántan. Néhány perc múlva egy nagyobb templomhoz érünk, ahol fel kell iratkoznunk egy listára, s kapunk egy áldást a csuklónkra, hogy jól sikerüljön a túra. Némi adománnyal is hozzájárulunk a templom fenntartásához. Nemsorkára elérkezünk a bejárathoz, egy gyönyörű buddhista templomhoz, ahol megállunk megpihenni, testi és lelki erőt gyűjteni, s felkészülni a zarándoklatra.
Mert ez egy valódi zarándoklat, testben s lélekben egyaránt. Nem titkolható: a kirándulás sok órát vesz igénybe, 4 óra fel, 4 óra lefelé, s plusz amit a csúcson töltünk majd. Így készültünk, de ahogyan mondani szokás: a valóság sosem az, amit elképzelünk. Megyünk, lépcsőzünk, eleinte még
számolgatunk, beszélgetünk, fotózunk. Ahogyan haladunk felfelé, egyre inkább fordulunk befelé, saját lelkünkbe. Lépünk, lépünk, lépünk, magállunk, pihenünk, lépünk, lépünk… egy mosoly a szembejövőkre, egy tétova intés az árusok felé, felfelé az ismeretlen magasságba, s megint lépünk, lépünk. A lépcső végtelen. Sőt, egyre több és több van, nem fogy, de nem baj, a kanyar után már biztosan ott vagyunk. Az út feléig még kis boltocskák szegélyezik az utat, forró ceyloni teát, helyi kenyeret, édességet, vizet árulnak. Mosdók, alvóhelyek, templomok, szentélyek. Egy kis közösség, akik itt élnek fent a hegyen. S még mindig van hátra lépcső, de haladunk, kitartóan. Menni kell, mert ezért jöttünk. Furcsa érzés, ahogy egyre inkább magunkba mélyedünk, már csak magunkra figyelünk, arra, hogy haladjunk, mert az élet nem áll meg, állandó mozgásban van. Rövidke pihenéseket engedélyezünk, közeledik a napfelkelte. A csúcshoz közeledvén már igen meredek a lépcsősor, nem csupán felmenni, de felnézni is nehézkes. Agyunk kiadja a parancsot: lépj!, ám lábunk nem engedelmeskedik. Húzzuk magunkat a korlát segítségével, már 5 lépcsőfokonként pihenünk, kémleljük a magasságot: ott vagyunk már? Ez a legnehezebb rész. Fizikailag is, hiszen minden erőnket beleadtuk már, régen túl vagyunk a határon. Lelkileg is, hiszen lelkünk már odafenn szárnyalna a világ felett, de nem hagyhatja hátra a testet. Elménk pedig hol maradásra, hol továbblépésre biztat – s a döntés a miénk. Így hát vonszoljuk magunkat, végigélve a harag, a szomorúság, a fájdalom, a vágyakozás, a csalódottság és önmarcangolás minden fázisát. Miért is vágtunk bele? Miért vagyunk ilyen nyápicak? Túlvállaltuk magunkat? Azért is felmegyek! A zarándoklat így válik egy belső megértéssé, ahol önmagunkkal találkozhatunk.
Ám túllépve a hatalmas önsajnálaton, belepillantva a szembejövők őszinte, biztató mosolyába, beleszippantva a tiszta, helyi levegőbe, s először érezve arcunkon a felkelő nap melegét, mindez eltűnik. Nincs más, mint a most, a létezés, a megértés, hogy élünk. Itt és most, a Sri Pada hegyének
majdnem tetején – élünk. S ekkor már nincs fájdalom, bár nem érezzük a lábunkat, de lépünk, lépünk, s megint lépünk, csigalassúsággal, de felérünk.
Egy lépcsőfokra rogyunk, teljesen üres elmével, arcunkat a Nap felé fordítva, minden üres, minden jelentéktelen, minden eltűnik, csak mi vagyunk.
Nincs itt semmi, s minden van. Mindent vittünk magunkkal, amik mi vagyunk, s útközben valahogy minden lehullott, ott maradt egy-egy fordulóban, egy-egy nehezebb lépcsőfokon. A Föld jó levegőjű tiszta természete itt találkozik az ember tiszta természetével, a külső a belső, a makro a mikro, a kint a bent. Minden egy.Feljutni a Sri Padához egy zarándoklat, belső utazás önmagunkban. Feljutni a Szent Lábnyomhoz, melyről ma sem tudni pontosan, mi az eredete. A buddhisták szerint a Buddha lábnyoma, a hinduk szerint Vishnu istené. A muszlimok szerint Ádámé, az első emberé, aki itt űzetett ki a Paradicsomból. A keresztények szerint Szent Tamás hagyta nekünk örökül. S hogy mi az igazság? Az mindegy. Vagy mégsem. Az igazság az, hogy mire felérünk, mindegy, mit gondolunk ezzel kapcsolatban, de ugyanazt érezzük. S ez számít igazán.
Utóirat:
Lefelé mászva, nyomorultul, fájó végtagokkal, kissé újra önsajnálatba merülve – mert lefelé sokkal nehezebb – sok emberrel találkozunk. Nem utazók ők, hanem az itt élők, az itt dolgozók. Mindegyik fején hatalmas csomag. A hegy lábától a hegyen található boltocskájukig – valaki éppen a csúcsig – a fejükön viszik fel az árut. Igen, 10 liter tejet, 10 liter vizet, 10 kg lisztet, sok kg gyümölcsöt és még nagyon sok mást. Hogy nekünk legyen, amikor szükség van rá. S hogy másfél év kiesés után ismét legyen egy kis bevételük. A fejükön viszik. Sok-sok kilót. 4300 lépcsőfokon. Nekünk valójában nincs okunk panaszra.
Szerző&fotók: Smidtné Horváth Zsuzsanna és Smidt Tamás - Magyarok Sri Lankán
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk