Számomra Csernobil (helyesen – ukránul – Csornobil)… Magyarországon kezdődött. 1986-ban Budapesten tanultam és a jóval nagyobb távolság ellenére, hamarabb tudtam a szerencsétlenségről, mint Kijevben élő férjem, családom. Ott olyan nagy csend volt, utána pedig hatalmas hazugságáradat ömlött az országvezetéstől, hogy senki nem vette komolyan, amikor hazaküldtem jód készítményeket és könyörögtem, hogy ne nagyon járjanak ki az utcára. Május 1-jén szokásos vidám felvonulás, majd nemzetközi biciklifutam – a férjem elment megnézni-fényképezni, de az egész filmtekercs fekete lett…
Az elkövetkezett évek során persze olvastam, mi történik a csernobili zónában – hogy éled újjá a természet, hogy szaporodnak a vadállatok és hogy emberek is élnek ott (néhány ottani faluban most is vannak egy páran már nagyon idős nénik és bácsik, akik nem voltak hajlandók elhagyni a szülőföldjüket). A turizmusban dolgozva, arra is figyeltem, hogy egyre több turista látogat a zárt övezetbe, hogy ezeket a túrákat már többtucat utazási iroda szervezi, de saját magam csak 2018-ban, a Chornobyl Tour cég sajtótanulmányútjának résztvevőjeként kerültem oda.

A Csernobili zóna valóban más világ. Csernobil városkában (ukránul ez a szó egyébként az ürömfű egyik legkeserűbb fajtáját jelenti) a magán falusi házakat már majdnem eltemette a dús növényzet, omladozik a százéves zsinagóga (egyben vörös-csillagos szovjet klub) homlokzata, de néhány ötemeletes ház ablakaiban virág, erkélyen kimosott ruha lobogása – így látható, hogy laknak benne. És ez így is van: itt élnek az erőműben dolgozók, itt adnak engedélyeket a továbbhaladásra...


A Pripjaty városba, az atomerőműhöz. Útközben dús erdők. Már nincs meg az a híres erdőrész, amelyiket 1986-ban a radioaktív szél festette vörössé, helyén meglepően dús, különleges formájú fiatal fenyőfák nőnek. A sugárzás viszont most is magasabb ezen a részen, amit a Geiger számlálóm egyre sűrűbb kattanása is igazolt.

Pripjáty várost egyfajta minta-városnak, sőt mese-városnak tervezték és építették: szép környezet, folyópart, a szokásosnál több óvoda, iskola, játszótér, sőt, vidámpark – hiszen az atomerőműben főként fiatal családosok dolgoztak; nagy művelődési ház és – Ukrajnában elsőként – igazi szupermarket. A mostani pusztulásnak a képeit látni a legsűrűbben a médiákban világszerte. Nagyon tanulságos ez a szomorú skanzen: szerintem a mai fiatal atomerőmű-tervezőket mindenképp érdemes ide elhozni.


Váltsunk azért képet: nézzük meg az atomerőmű felrobbant részét takaró hatalmas építményt (alatta a Big Ben vagy. a Szabadság-szobor is könnyen elfér), a hűtőcsatornában lubickoló nagyra nőtt harcsákat, majd a személyzeti menzában fogyasszuk el a megérdemelt ebédet.Bónuszként egy titok – ami nemrég igazi hadititok volt. A Pripjaty körüli erdőkben a világ legnagyobb katonai radarja a Duga rejtőzik. Állítólag csak egyszer kapcsolták be, utána – a lefegyverkezési program szerint – elhagyták, és szinte csoda, hogy nem darabolták felfémhulladékra. Egyszerűen lenyűgöző ez a 148 m magas futurisztikus fémcsipke, nagyszerű, ha benne van a túraprogramban.

De egy rövidebb túra is izgalmas lesz és tanulságos, a sugárzásdózis pedig kb. annyi, mint páróra alatt a repülőn; Kijevbe készülve, tervezzétek be a Csernobilt is – megéri.

Szerző&fotók : Kabish Szvetlána
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk