Van, ahol már ilyenkor nyílnak a hóvirágok… és sajnos olyan is van, hogy egész télen keresni kell a havat.. na de 800 méterrel a tengerszint felett, a németországi Scheidegg településén, február közepén még igazán élvezhetjük a hó nyújtotta téli örömöket! Ez a hely kb. 30 percre található Lindau am Bodensee szigetétől.
2021.02.14-én, vagyis a legutóbbi Valentin Napon – szeretett családommal kocsiba ültünk, hogy újra meglátogassuk ezt a kis csodavilágot. Lindauból a Deutsche Alpenstraße mentén haladva érünk el azokra a szerpentinekre, amik 8 hajtűkanyaron át visznek fel Scheidegg vidékére. Itt található – többek között - a legkedvencebb szánkópályánk, aminek a nevét mi találtuk ki a kisebbik lánykámmal. Eredetileg „Scheidegg-Erlebnisdorf” a neve ennek a résznek, de mi magunk közt csak „Fehér Paradicsomnak” hívjuk. Mindjárt meg is mutatom, hogy miért!
No de, kezdjük az elején. Kikászálódtunk az autónkból és mindenki felhúzta a védőfelszereléseit, a vastag snowboard csizmákat, hátvédőket, sisakokat.
A napsütés ellenére is igen hideg volt, úgyhogy a többrétegű ruhánk is rajtunk maradt (ezt most csak azért tartottam fontosnak leírni, mert volt már olyan telünk is, hogy egy szál pulóverben is melegünk volt kint).
A kocsink mögött látható „pálya” valójában egy óriási domb és egyben legelő, hogy kié, nem tudjuk, mindenesetre elég rendes dolog a tulajtól, hogy minden évben megengedi az embereknek, hogy ilyenkor télen szabadon használatba vegyék. Jut eszembe, ha sok a nép, parkolóhelyre néha nehéz itt rábukkanni, de aki keres, az előbb-utóbb talál (mint mi is), ráadásul ezen a részen még fizetni sem kell érte, ami azért elég ritka errefelé.
Az autónktól jobbra fent látható fa házikók egy üdülőfalu részei. Mivel mi közel lakunk ehhez a helyhez, még nem terveztük, hogy kiveszünk egyet, de ez nálam korántsem jelenti azt, hogy ne fedezném fel a közvetlen környezetét. Messzebbről így fotóztam le ezeket a helyes kis nyaralókat:
A cikkem második felében közelebbi képeket is fogok mutatni róluk.
Bár a település ezen részén nincs „rendes” sípálya, mégis folyamatosan jönnek-mennek a sífutók, ugyanis Scheidegg körül közel 10 km-es körzetben hegyen-völgyön-dombon át ki lett nekik alakítva egy dupla pálya, ami szépen illeszkedik a tájba. Ezeket a részeket illik is szabadon hagyni nekik.
Ettől függetlenül, ez a szánkózók és snowbordosok birodalma. Télen elsősorban mi is ezért járunk ide.
Előfordul persze, hogy csetlünk-botlunk a krix-kraxos hóban (de hát ez is benne van a pakliban).
A lényeg, hogy – egy térdsérülésen kívül - nagyobb bajunk még nem történt és remélem ez így is marad.
Nekem meg most végre alkalmam volt megmászni a legelő fölötti meredek domboldalt, amire már régen készültem felgyalogolni.
Ahogy egyre feljebb és feljebb lépkedtem, mindinkább éreztem a februári szél vasfogát, de ez akkor felejtős volt, mert onnan fentről még fantasztikusabb a kilátás az Alpok svájci részére és Scheidegg környékére.
A havas hegyek és fenyvesek látványa, valamint
a fenséges hófehér lepel számomra meseszép és megunhatatlan fotó téma!
Bár a pályán sokan voltak, a fölötte levő részeken szinte csend honolt a tájon. A béke és a nyugalom szigetén éreztem magam, ezért itt is megálltam egy kicsit megcsodálni a látnivalókat. Tulajdonképpen tovább is sétálhattam volna, még feljebb, de ezt a részt már megmásztuk, nem is egyszer, mert nyaranta jókat túrázunk végig ezen a „hegygerincen” (de ez már egy következő útibeszámolóm lesz).
Már így is olyan magasan jártam, hogy a tekintetem szinte egyvonalba került a szemközti hegyvonulattal.
Miután kibámészkodtam magam, s jó pár fotót is lőttem (ez azért eltartott egy darabig), elkezdtem lefele ereszkedni a kis ösvényen és az első emberpalánta, akit legnagyobb örömömre megpillantottam, az a szánkóján ücsörgő kisebbik csemetém volt.
Egy pillantás és persze jó pár puszi után az arcára, megnyugodva lépdeltem tovább. Nagyon jól érezte magát, maximálisan élvezte a szánkózást, főleg, hogy Apjával már ki tudja hányadszorra csúsztak le ezen a szép délutánon. Hiába no, itt mindenki imádja a telet!
Bátor leánykák kis csapata kézenfogva indult neki a lejtőnek,
de olyan őrült is volt, aki ezt az extrémebb módját választotta a lesiklásnak…
Végignéztem, ahogy a családom egyik fele és a fiú is szerencsésen leért, aztán félúton találkoztam a nagyobbik gyermekemmel, s békés egyetértésben befordultunk - a cikkem elején már megemlített - kis faházikók közé beszélgetni az élet nagy rejtelmeiről.
Közelről még familiárisabb jellegűek ezek a faházak, még hívogatóbbak voltak, hópaplanokkal (Holle anyó dunyháival) letakarva. Most ugyan üresen álltak, de biztos vagyok benne, hogy legkésőbb júniusra már megtelnek az első nyaralókkal. Tavaly még télen is laktak bennük.
Közben lement a Nap is és 17 óra fele már egyre hidegebb lett. Lassan hazaszállingóztak a szánkózók is. Csak egy hóemberke maradt még a havas lejtőn
és addig integetett utánunk, amíg el nem tűnt a szemünk elől.
Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet.
Szerző&Fotók: Kernné Riebel Brigitta
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk