Kellőképpen kifáradtunk a teknősvadászatban, így visszatérve a hotelbe ebéd után egy kis ejtőzést is beiktattunk. Délután újult erővel vetettük magunkat bele a tengerbe és csodáltuk a szálloda előtt lévő korallfalat és annak lakóit. Ahol megjegyzem, szintén élnek teknősök.  Másnap töltöttük pihenésünk utolsó teljes napját. Az utazás szervezőnk, Gyöngyi és a lánya erre a napra egy igazi kuriózummal akarta magát meglepni és elhívtak magukkal engem is, amolyan csajos programra. Dugongot mentünk keresni, amihez nem árt némi szerencse is.

    A szállodából gyalog elsétáltunk a kikötőig, ahol vízi taxira szálltunk. Gyorsan át is robogott velünk az öböl túlpartjára, ahonnan indult a közel egy órás sétánk a Marsa Mubarak öbölig a sivatag homokjában. Végig a part mentén haladtunk, ahol éppen apály volt, így rengeteg kagylót és megkövesedett fosszíliát láttunk. Kiindulópontunkhoz megérkezve gyorsan magunkra vettük a neoprént és már csobbantunk is.

   Erre a helyre hajóval szokták hozni a turistákat, most sem volt ez másként. Az öbölben több hajó is horgonyt vert és távcsővel kémlelték a vizet, hogy hol jön fel ez a meseszerű lény levegőt venni. Milyen állat is a dugong? Szokták tengeritehénnek, vagy szirénnek is nevezni. Igazán félénk és békés állatok. Nagy szerencsében részesül az, aki láthatja. Előre lelövöm a poént, sajnos én ebben a szerencsében akkor nem részesültem. Viszont egy számomra új fajt ismertem meg, a gitárcápát. Nevével ellentétben nem cápa, hanem rája, de farok úszója a cápáéhoz hasonló, így kapta a nevét.

  Találkoztunk szafarink alatt teknősökkel, kékpettyes rájákkal, bőrönd halakkal és egyéb kisebb-nagyobb korall lakóval. Hozzávetőlegesen két órát töltöttünk kereséssel, majd úgy döntöttünk, hogy mára ennyi elég volt és megcéloztuk a partot. Sajnálatos dologra lettünk figyelmesek. A parttal párhuzamosan hosszan halászháló volt kifeszítve a korallokhoz kötve. Sajnos rengeteg állat lelte ott halálát, amit igazán elkeserítő volt ott látni. A szállodába vissza érve jeleztük, hogy mit láttunk. Csak bízni tudunk benne, hogy ezt a szigorúan védett területet megtisztítják ezektől a hálóktól.

   Sajnos a következő napunk a hazautazás fáradalmaival telt. A délelőtt még a miénk volt, hiszen csak kora délután jött értünk a transzferbusz, ami a reptérre vitt minket. A terv az volt, hogy még délelőtt sznorizunk egy nagyot, de sajnos az idő közbeszólt. Beborult és a szél is egyre erősebben fújt.

   Holminkat összepakoltuk, kényelmesen megebédeltünk és már csak azt vettük észre, hogy a szálloda lőtt várjuk a buszunkat. A reptéren, hogy elüssük az időnket, amíg a gépre felszállhatunk, bementünk néhány kis üzletbe. Hallottam, hogy valamit bemondanak a hangosba, de nem nagyon figyeltem először, majd hallottam újból. Szóltam a férjemnek, hogy szerintem a mi gépünk indulását mondogatják. Ránézett az órájára és megállapította, hogy az lehetetlen, mivel még úgy egy óra van az indulásig. Újra bemondták, akkor már biztos voltam benne, hogy a miénk szeretne elindulni, így kissé pánikkal telt hangon sürgettem a fiúkat, hogy azonnal indulnunk kell. Valóban a mi gépünk volt, ránk várt a busz, ami a géphez vitt minket. Beszállás után nem sokkal már fel is szálltunk. Nehéz szívvel hagytuk itt Egyiptomot, a napsütés hazáját. Mai napig vissza vágyunk.

Szerző& fotók:  Hajdú-Felső Bernadett