Agios Nikolaos a II. Világháború után csak lassan nyerte el a mai formáját, hiszen csak a 90-es évektől fedezték fel maguknak a turisták. A ma ismert város a Voulismeni-tó köré épült, ami összeköttetésben van egy csatorna segítségével, a tengerrel, amely 1870-ben nyerte el a mai formáját. A tavat sokáig feneketlennek hitték, így Cousteau kapitány vállalta, hogy méréseket végez és 64 méternyi mélységet mért a felszíntől számolva. A mítosz úgy tartja, hogy Athéné istennő is megmártózott benne.

Aki a városba látogat, szánjon időt a régészeti és néprajzi múzeumra is, hiszen a görög történelem és kultúra az egész világon híres. Ha a kötelező történelmi látnivalók körét lefutottuk, érdemes egy hajóra felpattani, és a környéket azon felfedezni, hiszen Agios Nikolaosnak hatalmas kikötője van, rengeteg látnivalóval a környéken, ahol helyet kaptak hangulatos tavernák és a portékáikat áruló kis szuveníres boltok is.

Ha csak egy hajós útra van ideje, én akkor Spinalonga szigetét ajánlom megtekintésre. Sajnos strandolásra nem igazán alkalmas, bár én láttam néhány fürdőzőt, viszont olyan történelmi erővel bír, hogy még az arra immunisakat is magával ragadja.

Ez a sziget a Leprások szigete néven égett bele a köztudatba, nem véletlenül, hiszen több, mint ötven évig volt ebben a betegségben szenvedők otthona és sokszor a végső nyughelye is.

Ezt megelőző évszázadokban stratégiai pont volt, melyre 1579-ben egy erődöt is építettek. Az erőd a Földközi-tenger egyik legerősebbje lett, amelyért sok véres háború folyt. Az 1700-as évek elején az Oszmán hadaknak megegyezéssel sikerült csak megszerezniük. A velencei védők utolsó megmaradt állomása volt ez a piciny sziget, így a törökök alkut ajánlottak a részükre. A velenceiek Ciprusra szerettek volna eljutni a törökök pedig a szigetet szerették volna, így megígérték nekik, hogy szabad utat biztosítanak a számukra, illetve segítenek nekik eljutni Ciprusra. A velenceiek kiköltöztek a törökök pedig be, de az ígéretüket nem teljesen tartották be, igaz, hogy szabad utat kaptak, de Ciprusra eljutni már nem segítettek.

  Az oszmánok a beköltözés után hamar a saját igényeiknek megfelelően kezdték kialakítani a szigetet és az erődöt. Sajnos, azokban az évszázadokban, amíg ők uralták Krétát rettegésben és éhezésben tartották a népet. Ennek következménye képpen, amikor is 1901-ben az utolsó török is elhagyta a szigetet, az önkormányzat az összes leprás beteget ide költöztette a szigetre. Három évvel később már 251 állandó lakólya volt az erődnek. Nagyon szerény körülmények között élték itt az életüket. A sziget sziklás, köves, homokos, így igazán kevés dolgot tudtak maguknak megtermelni, kereskedéshez pedig nem volt pénzük. A Krétán maradt rokonok segítettek, ahogy tudtak, az ott lakóknak.

Azokban az időkben még nem ismerték annyira ezt a betegséget, így azt sem tudhatták, hogy nem olyan egyszerű megfertőződni leprával. Az éhezés és a szegényes higiéniai körülmények miatt legyengült immunrendszer könnyebben kapja el ezt a bakteriális fertőzést, amely antibiotikummal gyógyítható. Így nem mertek érintkezni az ott élőkkel. Majd az 1936-os év hozott változást a szigeten élők számára. Kórházat hoztak létre, ahol önkéntes orvosok és nővérek dolgoztak, még egy pap is érkezett a szigetre. Az állam minden ott lakónak járadékot juttatott, így már volt miből kereskedni. Létrehoztak egy, amolyan fertőtlenítő szerkezetet, amivel a ruháikat és a pénzt fertőtlenítették. Érdekessége a szigetnek, hogy ez volt Görögországban az első hely, ahova az áramot bevezették.

Ahogy javultak az életkörülmények, úgy lett elfogadhatóbb is az élet a szigeten. Házasságok köttetek, gyermekek születtek. Amelyik gyermek nem volt érintett a betegségben, azt elvették a szüleitől és Krétára vitték. Ebben az időben közel ezren lakták a szigetet. Majd 1948-ban felfedezték a gyógymódot, így szépen lassan kiürült a Spinalonga-szigete.

Az utolsó ott lakó 1962-ben távozott, aki a sziget papja volt.

Szerző&fotók: Hajdu-Felső Bernadett