Tavaly júniusba jött a nagy ötlet, hogy menjünk egyet kempingezni a Júlia-Alpokhoz. Imádom a hegyeket, amikor meglátom őket, egy furcsa érzés kerít a hatalmába, amit nem tudok megmagyarázni, csak azt érzem, hogy megérkeztem és azonnal meg kell hódítani, azt, ami előttem van.

  Június elején indultunk útnak, csütörtök este munka után elmentünk a testvéremékhez, akik Pusztaszentlászlón élnek a hármas határhoz nagyon közel. Késő este érkeztünk meg hozzájuk, néhány szót váltottunk, majd lepihentünk, mert reggel korán szerettünk volna indulni.

  Hajnalban indultunk a határ felé, hamar Szlovéniában voltunk. Akkor egy éve tettem le a jogosítványt, de nem nagyon szeretek vezetni. A férjem megkért, hogy kicsit vezessek, pihenne. Átvettem, de kár volt. Útszűkület, terelés a pályán, majd, amikor ezeken túl jutottam, olyan történt, ami még előtte nem, elszállt a szervó a kormányban és birkózógép lett belőle. Az első lehajtón le is mentem, egy pihenő volt. Alig tudtam leparkolni, mert nem nagyon akart fordulni a kormány. Ennyi volt a vezetésem, innentől Peti vezetett. Ahogy újra gyújtást adott a kocsira, mintha misem történt volna, szuperül működött minden. Kissé stresszes lettem az esettől, megijedtem.

  Lassan megérkeztünk Ljubljanához, most nem mentünk be a városba, de ha meglátom a várost, tudom, hogy már nem vagyok messze a hegyektől. Ráfordultunk a Bled felé vezető útra és már a szemem elé tárult az Alpok csodás vonulata. Ismeri valaki azt az érzést, hogy amikor csak rágondolsz, kiráz a hideg? Imádom a hegyeket, 2018-ig szentül állítottam, hogy más nem is érdekel, csak a hegyek. Ez azóta kibővült a Vörös-tengerrel.

  Első állomásunk aznapra a Vintgar-szurdok volt. Még dél előtt letettük a kocsit egy nagyon szuper parkolóban, ami, ha jól emlékszem 10 euró volt. Ebben a parkoláson kívül egy oda-vissza transzfer is benne volt a szurdokhoz és vissza a parkolóba. Ami jól is jött, mivel igencsak kacskaringós út vezet a szurdokba és az ottani parkoló drágább és kisebb, sorra fordították vissza az autókat, hogy nem férnek be.

Kettős érzelmek vannak bennem a szurdokkal kapcsolatban. Egy igazán csodás természeti látnivaló, de olyannyira el van turistásodva, hogy rendesen rosszul éreztem magam. Volt olyan, aki szivarral a szájában, lakkos cipőben, sétálgatott a pallókon. Tudom, hogy nem kellene, de engem ez zavar. Én is dohányzom, de ha már ilyen helyre megyek, nem gyújtok rá, főleg nem zavarok vele olyanokat, akik direkt mentek friss levegőt szívni, kikapcsolódni. Na mindegy is, csak felcukkolom magam. Térjünk inkább rá a patak csodás türkiz zöld színére és csodás zuhatagaira. Ahogy mentünk a 10 eurós belépőnket megváltani a szurdokba, egy tehén ivott éppen a patakból. A pénztárnál hosszú sor befelé és kifelé is. Egy igazán nagy csoport volt előttünk, nagyon kedvesen előre engedtek minket, hiszen csak ketten voltunk. Maga a szurdok túra nem megerőltető és nem is hosszú. Igazán izgalmas a fa pallókon sétálni, hidakon átmenni. Csodás hely, tényleg egyszer az életben mindenkinek látnia kell. Az út végén két nagy vízesés is van, az egyik mesterséges, a másik természetes. A természetest sajnos nem nagyon tudtuk megnézni, ki kellett volna menni a szurdok területéről és nem tudtuk, hogy vissza jöhetünk-e újabb jegyváltás nélkül.

Vissza sétálva a parkolóba hamar érkezett is a transzfer, ami vissza vitt minket a kocsinkhoz.   Kora délután volt, így még egy látnivaló belefért. Elmentünk Brezjébe, ahol a Szlovén nemzet kegyhelye található. Szállásunktól nem volt messze, így igazán körbe tudtuk járni. Kellemes hangulatú kis község, jó éttermekkel.

  Ezek után elfoglaltuk a „szállásunkat”. Egy orosz srácé volt a kemping, kaptunk sátrat és ennyi. Fürödni a nap által felmelegített tartájban lévő vízzel lehetett, zuhanyzás formájába, nekem nagyon bejött. WC a régi pottyantós volt, bár angol wc volt, de vízzel kellett leönteni, vizet a tartájból vételeztünk. Áram annyi volt, amennyi az ő házukból egy hosszabbítóval ki lett vezetve, hogy tudjunk telefont tölteni. Sátrat gyorsan összedobtuk és a lábunkat belelógattuk a Szávába. Olyan hideg volt, hogy görcsöt kapott Peti lába. A folyó mentén fából készült padok voltak kihelyezve, igazán szuper volt ott ücsörögni.

Tusolás után nyugovóra tértünk a sátorban. Annyi bizonyos, hogy ha legközelebb sátrazásra adom a fejem, akkor felfújható matracot viszek, mert a polifoam és a derékalj kevés. Reggelre azt hittem leszakad a derekam és beszakad a hátam.

Életem egyik nagy élménye volt ez a sátras hosszúhétvége! Folytatása következik a második részben, ahol hegyet fogunk mászni és egy skorpióval is közelebbi kapcsolatba kerülök.   

                                                                           Szerző & fotók : Hajdu-Felső Bernadett