Úti beszámoló:  2022 szeptemberében először - és egyelőre utoljára - látogattunk el az azonos nevű fővárosába, Luxembourgba. Íme az élménybeszámolónk:

Olvastam valahol, hogy Luxemburg leginkább arról híres, hogy semmiről sem híres. Nos, ez nem egészen állja meg a helyét szerintem, mert ott van például: az óváros, a La Chemin de la Corniche, az erődrendszer, mely UNESCO Világörökségi helyszín is egyben, a kazamaták föld alatti labirintusai, a katakombái… de tény, a legtöbben inkább pénzügyi nagyhatalomként gondolnak rá.

Eredetileg az úticélunk a szomszédos Trier, vagyis Németország legöregebb városa volt, de ha már arra jártunk, úgy gondoltuk, mindenképp megnézzük magunknak Luxembourgot is. Természetesen még itthon utánanéztem azért az országgal, fővárosával kapcsolatos legfontosabb tudnivalóknak, így meglepődve olvastam, hogy Luxemburgban nincsenek autópálya díjak és egész területén ingyenes a tömegközlekedés, igen, még nekünk, külföldieknek is! Hozzájuk képest csóró turistaként ennek nagyon örültünk, főleg, hogy igazak voltak a hírek.

Az autónkat – a már szintén a GoogleMap-en előre kinézett – P+R Bouillon nevű többemeletes parkolóházban hagytuk a főváros szélén (P+R=Parken+Reisen).

Erről leginkább azt kell tudni, hogy itt 24 órán át ingyenesen parkolhatunk és hogy mellette vannak a városi buszok megállóhelyei is. Beszámolókból tudtam meg, hogy a 17-es buszra kell felpattanunk, ami kb. 5 perc alatt visz be a fő sétálóutcákba.
Na már most, ez a busz pont az orrunk előtt ment el, de sebaj! A buszmegállóban található kijelző szerint 10 perc múlva várható volt a következő. Ez igazán nem nagy idő, ha először jársz valahol és hát nyaraltunk, volt időnk addig is nézelődni. A buszmegálló egyébként egyben egy pékség kiülő terasza is volt. Jöttek-mentek az emberek, csak az tűnt fel, hogy sehol egy német szó, mindenki csak franciául kommunikált. Gondoltuk magunkba, hogy ez bizony érdekes lesz, mert mi egy kukkot sem tudunk ezen a nyelven. 

Luxembourg központját onnan lehet megismerni, hogy az utasok java része ott száll le, ez egyben a buszpályaudvar is, ezért folyamatosan jönnek-mennek a buszok. Itt van egy hatalmas kereszteződés is és villamosak szelik át az utat, szóval nem árt, ha körbenézünk, mielőtt a sínekre lépünk. Ha pedig már azon is túl vagyunk, akkor bevethetjük magunkat a főváros modern negyedébe.

Itt már azért volt tömeg, sőt, még kéregetőket is láttunk.

Ahogy nézelődtünk, rájöttünk, hogy tipikusan az a hely, ami nem a mi pénztárcánkhoz igazodik, magyarán borzasztó drága volt minden - így a fővárosban képeslapokon és ételen kívül csak tankoltunk még, mert érdekes mód, a benzin olcsóbb volt Luxemburgban, mint Németországban.
Egy idő után inkább felfele néztünk, az épületekre, hogy mi mindennel szeretik a luxembourgiak kidíszíteni a köztes tereket: láttunk pillangókat

és levélformátumokkal is,

de sajnos az esernyős utcába nem jutottunk el. 

Aztán elővettük a telefonos GPS-ünket, s immáron nem céltalanul, hanem nagyon is célirányosan kezdtük el keresni azt a kisvonatot, ami minden városban jelen volt eddigi barangolásaink során és amit azért szeretünk szinte mindenhol kipróbálni, mert bizonyosan elvisz olyan helyekre is, ahova gyalog úgysem jutnánk el. Vagy azért, mert túl messze van, vagy azért, mert egyszerűen nem írnak róla sehol. Itt Luxembourgban Pétrusse Express néven futnak és limezöldek ezek a városnéző kisvonatok.

Már majdnem ott voltunk, amikor útba ejtettünk egy templomot. Igazából nem vagyok egy szentfazék, nem járok minden vasárnap templomba, de reformátusként – a magam módján – igenis hiszek Isten csodálatos világában. Többek között abban is, hogy minden olyan templomban lehet imádkozni a szeretteinkért, ami nyitva áll az emberek előtt (ezért szeretem a természetet is ilyen szempontból). Szóval nem sokat gondolkodtam, ide is betértem egy imára. Csak annyi időre álltam meg, hogy a kapuban lefotózzam a templom nevét. Ez állt a táblán: 

Utólag, a szállásunkon olvastam róla, hogy Luxembourg legrégibb templomára bukkantam akkor.

Ezen a napon úgy alakult, hogy a kisvonat is előttünk ment el. Itt még jó 1 óránk volt a következő indulásáig. De tudjátok mit? Igazán szép, napos időt fogtunk ki és arra is rájöttünk, hogy ezen híd (Casemates du Bock) alatt

vannak a híres kazamaták, melyek a múltban a luxemburgiak katonai védelmét jelentette – árkok és föld alatti alagutak megépítésével. A Bockberg falába vésték őket, amelyen a luxemburgi erőd állt, és ezért részei voltak annak. A mérföldes barlangok falán lévő nyílásokon keresztül, amelyek még távolról is jól láthatók, a tüzérségi darabok meg tudták állítani az ellenséget. Az első alagutak kb. a 17. századból származnak, amikor még spanyol uralom volt Luxemburgban. A franciák bővítették tovább a folyosókat 23 kilométerre. Több ezer katona élt itt, lovaikkal, fegyvereikkel és mindennel, amit egy háború idején el lehet képzelni. 1945-ben 35000 luxemburginak tudott menedéket nyújtani.

Az egész egy többszintes komplexum, ami a turisták előtt is nyitva áll.

A nagyon is érdekes történelmi tények ellenére, minket nem vonzott a föld alatti katakombák látványa, hiszen igazából teljesen üresek és nem valami bizalomgerjesztő a sötétségben, a göröngyös folyosókon botladozni azon a sok kilométeren át (utánaolvastam), így erről inkább lemondtunk, Világörökség ide vagy oda. Egy tipp: járási nehézségekkel küzdő időseknek, a bezártságtól félőknek sem ajánlott, kerekesszékeseknek pedig lehetősége sincs a föld alá gurulni. 

A luxembourgiak azt mondják, hogy az itteni kilátókról a legszebb a kilátás az egész világon… és gondolom ezt a Grund, vagyis az óváros panorámájára értik a magasból, ami egy nagy völgyben terül el. Tény, hogy nagyon-nagyon érdekes volt így rálátni a házakra, várfalakra, templomra, őrtornyokra és a folyóra – mintha csak egy repülőből néztük volna az egészet. De most, hogy már van összehasonlítási alapom egy másik hasonló kis miniállam kilátójával, azt kell, hogy mondjam, Liechtensteinben sokkal jobban tetszett a kilátás/lelátás - méghozzá a saját fővárosára, Vaduzra!

Visszatérve Luxembourgra, főképp ilyen és ehhez hasonló látványban lehet részünk a magasból:

Sajnos néhol, a várfal mentén semmi korlát nem volt kialakítva, így azt javaslom, hogy még a nagyobb gyermekekre is figyeljetek oda, nehogy úgy áthajoljanak a falon, vagy felüljenek rá egy-egy selfie kedvéért, hogy abból utolsó kép legyen.

Mivel még mindig volt egy kis időnk, átsétáltunk a híd másik oldalára, egy helyen még magasabbra lehetett fellépcsőzni, s amíg a családom többi tagja élt is ezzel a lehetőséggel, én inkább azon gondolkodtam, hogy bár kétségkívül tényleg érdekes volt így megtekinteni az óvárost, valójában a látvány nekem inkább egy kicsit unalmas, köszönhető ez a házak egyformán szürke tetővilágának, pasztell színvilágának. Még az Alzette folyó is valahogy piszkoszöldnek tűnt a lenti templom előtt..

A romok és a hercegi koronával díszített utcalámpák azonban kifejezetten tetszettek,

meglepődve vettem észre, hogy milyen jól kiegészítik egymást képileg a távolban felhúzott hatalmas üvegpanorámás modern épületekkel. Régi és új együtt, menő!

Aztán egy igazi vonat vonta magára a figyelmemet, mely ott robogott el tőlem nem messze egy óriás viadukton át, ebből közel-s távol több is volt a környéken. A kazamaták fölött szaladgáló és napozó kis gyíkokat is sikerült lencsevégre kapnom, még mielőtt megérkezett a következő kisvonat és megállt pont a híd közepén. 

A jegyet már előzőleg megvettük egy bódénál, csak és kizárólag kártyával lehetett fizetni. Elég borsos volt az ára arra a fél órára, négyünkre (két felnőtt, két gyerek) kb. 50 Eurót fizettünk, de mint már említettem, másképp nem tudtuk volna “nagyjából” bejárni a fővárost. Minden utas kapott egy-egy zöld fülhallgatót, amivel különböző nyelveken (a magyar nem volt közte, de a német és az angol igen) meghallgathatta Luxemburg történetét.

Olyan magasabb helyekre is felvitt az út során, hogy néhol azon imádkoztam, hogy be tudja venni a kanyarokat.

Gyakran akkorákat döccent a macsaköves úton, hogy majd lenyeltük a nyelvünket! (úgy hogy bocsánat néha a képeim ferdeségéért).

Sajnos alig-alig állt meg a főbb nevezetességeknél, így néha csak vaktában fényképezgettem.

S a 30 percből 15 perc szerintem csak arra ment el, hogy a mozdonyvezető egy kulccsal kinyitogassa az állandóan lezárt utcákat… így azért kevésbé volt izgalmas az út és most először egy kis hiányérzettel szálltunk ki végül a kocsiból (csak megsúgom, hogy következő nap Németország legrégibb városában, Trierben a városnéző busz mindenért kárpótolt!). Az egyik legszebb negyed, ahol áthaladtunk, ilyen romantikus "utca" volt, erre szívesen emlékszem azért vissza - több ilyennek is örültem volna: 

A gyermekeink kedvéért még valamit beterveztünk erre a napra, mivel azt olvastam, hogy a luxemburgi csokinak nincs párja. S melyik gyermek ne szeretné a forró csokit? Nos, a mieink sem kivételek. Ezért még otthon kinéztem egy csoki kávéházat, ami állítólag szemben áll a nagyhercegi palotával, ahol az őrségváltás is szokott lenni. Egyszer hadd engedjük már meg magunknak mi is a flancolást! ?

Ám a GPS-ünk most alaposan cserbenhagyott. Odaértünk ugyan a palotához, de egy egészen másik oldalához, ahonnan nehéz volt kikeverdni, mert olyan kesze-kusza utcák voltak körülötte, hogy kissé eltévedtünk, pontosabban betévedtünk ott, a sétálóutca közepén valami sikátorba, ami pont úgy nézett ki, mint valami no-go zóna. Végül egy helyinek kinéző férfit kérdeztünk meg, s ő végre megmutatta a pontos irányt (az egyedüli volt, aki hajlandó volt németül megszólalni).

Végre megvolt a Chocolate House! De nem egészen ilyenre számítottunk. Egy egészen apró bolthelyiségbe léptünk be, ami szó mi szó, telis-tele volt bonbonokkal, csoki ajándékokkal, de ennyi volt a luxus benne, mint ami ezen a képemen is látszik.

Leülni csak a teraszon lehetett, ami első és többszöri ránézésre is igen szűkösnek bizonyult. No, mindegy, ennyi bajunk legyen, hiszen, sok jó ember, kis helyen is elfér, nem igaz? Megrendeltük a süteményeket, leginkább kézzel-lábbal, mert csak és kizárólag franciául beszéltek..
Négyen voltunk, így 4-féle tortaszeletet kértünk

és a lányoknak a forró csokikat. 

Mutogatták, hogy kihozzák utánunk. Kiültünk, szerencsére volt még egy négyes hely, két-két kerek kovácsoltvas asztalból összerakva… amikről mindenhol pattogzott le a festék és alig lehetett elférni, mert a lábaik valahogy keresztbe álltak…
Négyünknek csak három kanalat hoztak ki, kértünk az arra járó pincértől még egyet, de lerázott azzal, hogy nem az ő dolga kanalat adni, hanem a kollegájáé. Így még jó 10 percig vártunk, hogy legyen még egy evőeszközünk… pedig nem volt teltházuk.

A tortaszeletekben, amiket végülis kiválasztottunk, legalább nem csalódtunk, óriásiak voltak, s egyet leszámítva nagyon finomak! Szépen elosztottuk mindegyiket négybe, s közben az egyikről kiderült, hogy az nem csak torta, hanem jégkrémtorta. Nagyon ízlett mindannyiunknak, a lányoknak a forró csoki is, főleg, hogy ők választhatták ki azt az ízű csokipálcikát, amit aztán elolvasztottak a tejben.
Mi a férjemmel ásványvizet ittunk. Ahogy a számhoz emeltem a poharat és ittam belőle, hirtelen éreztem, hogy valami nem stimmel. Nézem, hát a pohár egyik része hosszan le volt törve… mondom a többieknek, hogy még jó, hogy nem üvegszilánkokat ittam! Erre mutatja a kisebbik gyermekem, hogy az ő tányérja is törött… tényleg nem vagyunk sznobok, bírjuk a gyűrődést, de azért egy olyan csokiháztól, ami Luxemburgban, közvetlen a nagyhercegség palotája mellett áll, kicsit többet vártunk volna el!

A nagyhercegi palota egyébként szerintem egyszerű, de szép, nem hívalkodó, letisztult épület,

s ahogy olvastam, a hercegi család ott is lakik benne. Érdekes, mert egy elég zajos helyről beszélünk, a sétálóutcák környékén. Sajna őrségváltás pont nem volt már akkor,

így fizetés után továbbálltunk, hogy még képeslapokat is beszerezzünk az otthoni családtagjainknak, amiket végül Németországban adtam fel, mert sehol sem találtam Luxembourgban postát (de semmi gond, a lényeg, hogy megkapták). 

Körülbelül két óra bolyongás után éheztünk meg újra (sütizés előtt csak a szállásunkon reggeliztünk, az ebéd így végülis kimaradt), s akkor kerestünk magunknak egy szimpatikus éttermet az étkezdék terén, ahol elég sokféle Restaurant közül lehet választani. Azt hiszem, ez a Place d’Armes tér a sok-sok falatozóval. Nekünk egy mexikói étteremre esett a választásunk, aminek nagyon tetszett – a kívülről is látható – belső designja.

Nem bántuk meg, hogy ide beültünk, nagyon finom vacsorát kaptunk a QoSQo-ban. A férjem csilis babot evett, a kisebbik lányunk nuggetset mexikói módra (szereti a csípőset, na!) pommessal, mi pedig a nagyobbik lányommal osztoztunk egy vegyes tálon; volt rajta a képemen is látható:

sült csípős csirkeszárny, tenger gyümölcsei, sült hagymakarika, töltött pirog táska, egy nagyon finom mártogatós és még rendeltünk egy szép adag vegyes salátát, amiben tényleg volt minden, ami szem-szájnak ingere és négyünknek bőven elég volt. 

Természetesen itt is inkább csak franciául tudott a személyzet, de legalább kedves fiatalok voltak, akikkel végül angolul is tudtunk pár szót váltani. 

Már esteledett, amikor kisétáltunk a város központi részéből és újra a 17-es busz fele vettük az irányt, szerintem mindannyiunk úgy érezte, hogy elsőre ennyi bőven elég is volt Luxembourgból.

Az emberekről nem tudok mit nyilatkozni, mert annyi ideig nem tartózkodtunk ott, hogy ezt bővebben megtegyem, csak annyit mondanék, hogy vagy tényleg nem tudnak, vagy az utca embere nem akar németül beszélni (ilyet is olvastam és sajnos lépten-nyomon megtapasztaltuk) pedig az is az egyik hivatalos nyelvük. Mindenhol a franciát használják, nagyon kevesen szólaltak meg még akár angolul is.

Lényeg a lényeg, Luxembourgot én most egy időre leveszem a bakancslistámról, mondhatni felrakom a polcra. Nem azt mondom, hogy soha többet nem megyek majd oda (hiszen még a tervünkbe volt véve Shengen települése is, ahol a híres egyezményt megkötötték az Európai Unió országainak szabad határairól - csak most nem maradt már rá időnk); de mivel így elsőre egyáltalán nem nyűgözött le a világ leggazdagabbnak mondott országa, biztos, hogy tőlem egy időre a „Luxemburg kipipálva!“ értékelést kapja meg.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet!

Szerző&fotók: Brigitta Kernné Riebel