Az „Elrabolt szív” (Stolen Women, Captured Hearts) egy 2 részes amerikai westernfilm. Dióhéjban a tartalma: az 1868-as években Tokalah (Michael Greyeyes) a fiatal dakota elrabolja a látomásaiból már ismert fehér hölgyet, Annát (Janine Turner), aki először még szökni próbál a fogságából, de aztán egyre jobban megtetszik neki az indián életmód és természetesen a jóképű nagyfőnökkel is egymásba szeretnek.
Nem tudom, mennyi valóságalapja van ennek a gyönyörű történelmi filmnek, de én nagyon megszerettem, sőt, azt is mondhatnám, hogy az én szívemet is elrabolta. Ugyanakkor világéletemben imádtam a klasszikusokat is ebben a témában, pl. Karl Maytől: a „Winnetou és Old Shatterhand sorozatokat, Coopertől pedig a „Bőrharisnya”, „A préri”, „A méhvadász” és „Az utolsó mohikán” köteteket (bár ebben mindig megríkatott Alice és Uncas szomorú és értelmetlen halála).
Aki úgy falta ifjúkorában ezeket a regényeket, mint én, az tudja, miért beszélek róluk ekkora szenvedéllyel! Akár könyvben, akár filmben lettek megelevenítve, mind-mind nagy kedvencem! Sokszor szerettem volna a részese lenni valamilyen formában azoknak a nagy kalandoknak, vagy valamilyen formában a részese lenni, amiket ezeket a zseniális regényírók olyan részletességgel megelevenítettek a könyveik lapjain… ez pont egy olyan gyermekkori álmom volt, mint a svájci csokigyáras (amiről már korábban beszámoltam itt az Utazási Élmények online oldalán „Miről álmodik a lány?” című cikkemben).
No de visszatérve a mostani témánkra, a félelmetes grizzlys epizódokat szívesen kihagyom a kalandozásaimból, bár ezt a részét végülis már letudtam úgy 10 éves korom környékén, amikor a családommal egyszer Erdély mélyén sátoroztunk, egy kristálytiszta patak partján. Sosem felejtem el, egyik délután elmentünk áfonyázni. Ahogy ott szedegettük, egyszer csak gyanús morgásokat kezdtünk hallani a közelből… s a következő pillanatban már meg is pillantottunk egy jókora dörmickót a bokor túloldalán… ő is a bogyókat eszegette… hát, khm… ennyi év távlatából is maradandó élmény volt ez a közös csemegézés! Hirtelen úgy döntöttünk, hogy mi már jóllaktunk, s a többit meghagyjuk őbrummogóságának!
Szerencsénkre akkor még barátságosabb, nyugisabb medvék éltek Erdélyben, nem is tudom, de manapság már nem mernék ilyen nagy kalandokba bocsátkozni a jó öreg Transilvaniában.
Harmincvalahány évre rá pedig eljutottam Winnetou és Old Shatterhand megalkotójának, Karl Maynek a szülőházába, ahol ma egy igen gazdag indián múzeumot működtetnek. Természetesen vittem magammal hű társamat, a fényképezőgépemet is, így képes beszámolóval is tudok szolgálni az élményeimről.
Tulajdonképpen családi látogatásra készültünk Drezdába. Előtte való héten – szokásomhoz hűen – szétnéztem a neten, hogy mit érdemes még megnézni a belvárosán kívül, ha már ilyen messzire utazunk Lindauból. Legnagyobb meglepetésemre így fedeztem fel a radebeuli Karl May Múzeumot, amiről addig nem is tudtam, hogy létezik. Gyorsan felírtam róla minden tudnivalót, de főképp, az árait és a nyitvatartási idejét.
Végül egy szép nyári napon vált valóra az álmom, pontosabban 2018. augusztus 14-én jött el a várva várt nap. Az első hasznos infóm a pontos címe, amely a következő: Karl-May-Straße 5, 01445 Radebeul. A többit ez a tábla mutatja, amit a múzeumhoz közeli parkolóban fotóztam le.
Emlékeim szerint még egy rövid sétát kellett tennünk, hogy elérjük a célunkat, mert a múzeum utcájában kevés lehetőség van leparkolni (a családi házak közt). A nyitvatartási idők (Öffnungszeiten) lehet, hogy közben változtak, ezért érdemes a neten is utánanézni. A mi családi belépőnk akkor 20 Euro (két felnőtt, két gyerek jegy ára) volt.
Jegyvásárlás után egy interaktív udvarrész mellett elhaladva, a totemoszlopok mögötti hátul levő fából készült épületrészekben érdemes elkezdeni a múzeumlátogatásunkat. Itt a belső terekben javarészt a különféle indián törzsek ruházatát,
használati tárgyait
és eszközeit mutatják be.
Szerintem mindenki talál kedvére való látnivalót. Kétségkívül a hatalmas fejdíszek voltak a legmutatósabbak, de nekem még az életmódjukat bemutató színterek is nagyon tetszettek.
A leírásokkal is elégedett lehet az ember, már ha tud valamicskét németül.
Aztán újra kijutunk az udvarra, ahol bebújhatunk a wigwamokba, vagy éppen a híres könyvhősök "karton" bőrébe.
Én elsőre Winnetout választottam, aztán persze Old Shatterhand is sorra került.
Közben mellettem voltak, akik már aranylázban égtek..
a gyerekek meg a játszótéren adták ki a gőzt,
mielőtt további felfedezésekre indultunk volna. Karl May többszintes szülőházban kapott helyet egy hatalmas könyvgyűjtemény, amelyből nem egy a múzeum üzletében is megvásárolható, valamint a szobája, ahol az indiános regényeit kitalálta és megírta. No és persze a híres Ezüst Puska
és a neves Henry-féle karabély is ebben az épületrészben található meg.
A búcsúnál még vetettem egy vágyakozó pillantást a nem mindennapi, gyönyörűen kifaragott kenukra is, mert bár – az író nem tett be romantikus szálakat (és ezt az egyet mindig is hiányoltam) az egyébként zseniálisan, szinte minden kis apró részletre kiterjedő regényeibe – én viszont - reménytelen romantikusként - ezzel fejezném be a radebeuli útibeszámolómat.
Egy kis kiegészítés még itt a végére: 2014-ben a michigenbeli (USA) Sault Ste. Marie csippeva indián törzs visszakövetelt a múzeumtól egy skalpot, amit a Karl-May Múzeum egyik alapítója, név szerint Patty Frank vásárolt meg egy sziú törzsfőnök leszármazottjától 1904-ben (a múzeumot egyébként az ő gyűjteményéből alapították meg még 1928-ban).
Az eredetvizsgálatok után a németek annak rendje és módja szerint (az amerikai őslakosokkal való jó kapcsolatok érdekében) visszaszolgáltatták a jogos tulajdonosoknak ezt az "ereklyét", sőt, a népek közti megértés jegyében az összes skalpot eltávolították a kiállításukról. Ez szerintem egy szép gesztus volt a részükről. Fő a béke!
Uff! Én beszéltem!
S köszönöm szépen a megtisztelő figylemet!
Szerző&Képek: Kernné Riebel Brigitta
/div>
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk