Annak, hogy párommal esténként Derrick felügyelő eseteit nézzük, több oka van. Nem elhanyagolható a nosztalgia-faktor (még ha annak idején inkább szüleinket-nagyszüleinket érintette mélyen a sorozat). Felnőtt fejjel megállapíthatjuk: az epizódok a mai mezőnyben is simán megállják helyüket, sőt…

Lírai bevezetö I. (ha gondolod, átugorhatod)

  A végén még kénytelen leszek hinni a Vonzás Törvényében.   Horst Tappertet (fsz.) is imádjuk. De létezik egy praktikus ok: az ötven perces etapok pontosan kitöltik a napi rutin (vacsi + fürdés) és az álomba szenderülés közé szánt időt.

  Lényeg a lényeg: hetente kb. háromszor ötven percen át Münchent és környékét bámultuk – itt történnek az esetek, melyeket Derrick és Klein felügyelőnek fel kell deríteniük. Adta magát a terv: egyszer el kellene látogatni a bajor fővárosba. A tervből darabig csupán egy Bajorország-München útikönyv spontán megvétele valósult meg.

  Teljesen máshova, a Benelux térségbe indultunk, családi okokból, ahogy mondani szokták. Légitársaságunk a „szokásos” taktikát választotta: odafelé „ócsón” mérte a jegyárakat, hogy azután visszafelé (mert vissza is kell jutni) a háromszorosa alatt ne ússzuk meg. Gondoltam, ez egyszer én török borsot az orruk alá, és buszban/vonatban kezdtem gondolkodni. A választás a Flix Busra esett – müncheni átszállással! Adta magát a ziccer: mi lenne, ha az átszállási időt kicsit megtolnánk, és – miután reggel megérkezünk a Központi Pályaudvarra – csak az éjjeli pesti busszal haladnánk tovább. Egy nap München nyilván nem elég, de pont egy nappal több, mint a nulla nap. Talán valami keresztmetszetet, merítést kaphatunk a városból.

Lírai bevezető II. (ezt is még nyugodtan átugorhatod)

  A buszon alvással szállodát spóroltunk. Nem a vízszintes helyzet hiánya, inkább a buszos cég furcsa jegyértékesítési rendszere okozott kényelmetlenséget. Az utazók egy részének (nekünk például) szabad helyválasztást írt elő, még a másik felének precíz helyeket. Így történt, hogy egy orosz vagy ukrán család „vószem-vószem” felkiáltással mutogatta nekünk és az előttünk ülő fiatal párnak a jegyét. Arra még én is emlékeztem, hogy ez a számnév a nyolcast, azaz a mi sorunkat jelöli.

  Szét lettünk ültetve, mint az iskolában, de szerencsére a párom mellett ülő, a Viasat Nature adó extrém-horgász sztárjára, Jeremy Wadere kísértetiesen emlékeztető emberke az egyetlen leszálló lett Eindhovenben. Így minden és mindenki a helyére került. „Padtársnőm” kényelmesen elnyújtózhatott szabadon hagyott ülésemen, és nekem sem kellett attól félnem, hogy álmomban egy vadidegen nőre dőlök.

Talán a busz álomba ringató mozgása, talán az új felfedezés izgalma tette, de reggelre határozottan kipihentnek éreztük magunkat. A buszpályaudvar különösebben nem hozott tűzbe minket. Megszokhattuk: Nyugat-Európában nem adnak annyit a megérkező első benyomására, mint nálunk. Szóval a Müncheni Központi Buszpályaudvar nyomába sem ér a mi népligetinknek például.

A toalett épülete már kívülről elborzasztólag hatott. Emlékszem, Nürnbergben, átutazóban használtam egy utcai wc-t. Ahhoz, hogy a piszoárhoz hozzáférjek, két kövér, pisiben fekvő hobón kellett átlépjek. De hát ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalom, pláne fél euróért, ezért beálltam a sorba, mert az is volt. Hogy eltereljem figyelmem az előttem durrogókról, gyorsan összeállítottam útitervemet.

Előzőleg egy blogból írtam ki, mit érdemes látnunk, ugyanis az útikönyvet nem találtam meg otthon. Lakásunk a könyvek Bermuda-háromszöge J. De megvásárlása legalább bevonzotta nekünk Münchent. Ráadásul más egy útikönyv, meg egy „objektíven szubjektív” blog. Ahogy a magyar fővárosba látogatóknak én se a Halászbástyát ajánlanám az első húsz „ezt feltétlenül látni kell” hely között, mint a hivatalos kiadványok.

Ez már tényleg München

Terheinktől megszabadulván (ez alatt a buszpályaudvaron működő viszonylag korrekt áru és egyszerűen kezelhető csomagmegőrző automatába való bepakolást is értem) az Amulfstraßen, párhuzamosan a vasúti fejpályaudvarral, gyalogoltunk fel a látnivalók irányába. Elsőként egy botanikus kertet vettünk célba, de még előtte elakadtunk egy nullát formázó gigantikus szobornál. Az úgynevezett „Régi Botanikus Kert” valójában egy nyilvános, szép park. De többek közt egy kínai mamutfenyőt is sikerült beazonosítanunk.

Az összképet kicsit rombolta az itt héderező hajléktalanok és „alkeszek” armadája. Legalább budapestiként nem kellett szégyenkeznem a müncheniek előtt, gondolatban sem. Az ő „társaságukban” csodálhattuk meg a Neptun-szökőkút szoborcsoportját, és vele szemben a bíróság épületét.

Innen már csak egy ugrásnak bizonyult első „igazi” célunk, a Karlsplatz. A „változatosság” jegyében újabb szökőkút várt itt ránk, ami nem is volt oly nagy baj a melegre való tekintettel.

Mint egy várkapun keresztül léptünk be a müncheniek „Váci utcájába”, a Neuhauser straßéra. Büszkén kell jelentenem: bár itt is szép épületek, templomok, múzeumok, szobrok „bujkálnak”, a mi fő sétáló utcánk azért szebb!

A tömeg még nagyobbnak látszott itt, de furcsa módon nem zavart minket. Valószínűleg azért, mert nem találkoztunk a magyar fővárosban szokásos kapkodás nyomával sem; nem volt ideges toporgás, mérges „cicergés”, ha lassan, vagy nem az „elvárt” irányba haladtunk. Így mi is ezt a nyugalmat adhattuk tovább másoknak.

Pedig az embertömeget hizlalta még a prideozók tömege, akiket könnyű volt felismerni szivárványos zászlóba való burkolózásukról és egyéb jelekről (arcfestés stb.). Mivel mi sem a vonulók, sem a „dobálózók” csapatát nem szoktuk erősíteni (utóbbi típussal itt nem találkoztunk), igyekeztünk utunkat úgy összeállítani, hogy ne a tumultus közepére érkezzünk. (Mint ahogy nyilván őket sem érdekelné fordított esetben az utazó bloggerek felvonulása, ha volna ilyen). Egyedül azt találtam furcsának, mikor az Operaházat, sőt, egy gyermekjátszóházat is fellobogózva találtunk.

A Vadászati és Halászati Múzeumba – leginkább párocskám ellenérzései miatt – nem mentünk be, de sikerült néhány vicces fotót lőni a bejárat előtti kedvcsináló állatszobrokkal. (Szegény vaddisznó már úgy szét volt töredezve, hogy tábla szólított fel a további érintések elkerülésére.)

Egy tradicionális, egyébként ropi-ízű perec elfogyasztása után megérkeztünk München főterére, a Marienplatzra. Mindjárt szembeötlött egy tökéletes magyar helyesírással büféautóra pingált lángos felirat, melyhez a hátteret az Amerikai Egyesült Államok zászlaja szolgáltatta... Inkább néhány hűtőmágnest vásároltunk.

Persze, amiért jöttünk, az az Új Városháza épülete volt – a jelzőt tessék idézőjelbe gondolni. Monumentális, impozáns épület, akárcsak a mi Parlamentünk. De a leg turista-kényeztetőbb dolog a tornyában lakozó harangjáték. Még prágai „testvérénél” is látványosabbnak találtam, egy jó kis „lovagi gyiloknak” is szemtanúi lehettünk.

Ennyi kutyagolás meg ácsorgás jó ürügynek bizonyult a közeli piactéren való (hagyományos, fehér és finom) kolbászos sörözgetéshez. A kiszolgáló, mintha csak nyolc karja volna, úgy „dobálta” mindenkinek az általa kívánt nedűt, miközben az udvarias szavakkal sem fukarkodott. Ez utóbbi egyébként itt is nagyon jellemző volt. „Flegma” kiszolgálásban sehol nem volt részünk (hol is szoktam tapasztalni ilyet?), talán csak egy élelmiszer-boltban, de párom rögtön bevédte az illetőt, „csak sietett”.

Ülőhelyet keresvén a zsúfoltságban egy (feltehetőleg) bajor férfi felpattant téblábolásunkat látva, és ragaszkodott hozzá, hogy átadhassa helyét.

Újult erővel indultunk a Királyi Palota irányába. Útközben megcsodáltuk az Operaházat, amely a Derrick-sorozatból ismert Maximilianstraße sarkán gazdagította a látnivalók sorát. Az impozáns épület megcsodálása után léptünk be a célunkat jelentő komplexumba. Kellemes meglepetésként könyveltük el, hogy a „beugró” mindössze kilenc eurót kóstált. Ezért 133 szobát lehetett (volna) megnézni. A „labirintusban” két „télakolási” lehetőség is adatott: „short” illetve „long” feliratú nyilak adtak útbaigazítást aszerint, bírjuk-e még a „kiképzést”. Mi a második estben a shortot választottuk. Így is száz díszes szobát mondhattunk „magunkénak”, többek között egy olyat is, amelyben a tárgyak, bútorok, ajtók felülete soktízezer tengeri kagylóból volt kirakva.

A palota után a palota kertjébe vitt az utunk. Rangjához képest egyszerű liget ez a maga díszbokros útvesztőivel, virágágyásaival, szökőkutakkal. A központi helyet egy kicsiny alapterületű, kupolás építmény foglalja el. Ide lehet beállni, ha esik. Most azonban egy kamarazenekar játszott bent, és emiatt volt tele. 

Szégyen, nem szégyen, mi a legközelebbi szökőkutat rohamoztuk meg, hogy hűs vizében megpihentessük elnyűtt lábunkat. Talán az itt (is) szokatlan nagy melegnek lehet megköszönnünk, hogy a parkőröknek eszükbe nem jutott ránk szólni. 

Felfrissülve folytattuk utunkat az Isaar irányába. Nem akartuk kihagyni látványát, hiszen a folyó ugyanúgy kötődött Münchenhez, mint a Duna fővárosunkhoz. 

Útközben tumultusra lettünk figyelmesek. Még nem az Isaar partján alkotott élő láncot a tömeg, hanem egy kisebb, de annál erősebb sodrású folyócskát vett körbe. A látványoság hasonló volt, mint nálunk a Boráros téren, a parkban, csak itt nem gördeszkások, hanem szörfösök abszolválták a showt. Ha az áramlás nem döntötte le őket deszkájukról, maguktól „dobtak egy hátast", hogy átadhassák helyüket a következő „versenyzőnek". 

Beljebb, egy kis hídról pedig fiatalok ugráltak be tömegével a folyócskába, átadva magukat a sodrásnak. A produkcióhoz érdekes hátteret biztosítottak az „úszni tilos" táblák. 

A több ágra szakadó vizi utat a tekintélyes nagyságú Englischer garden (Angol park) ölelte körbe. Jó pont jár Münchennek a rengeteg, belvárosi zöld területért! 

Az Isaar folyót is két oldalról parkocska szegélyezi sétautakkal, padokkal. Egy polgár tréfálkozva ránk is szólt, hogy éppen az ő padján ülünk. Kedves szokás itt, hogy padokat ajándékoznak egymásnak az emberek. A padra csavarozott kis emléktáblák tanúskodnak egy-egy születésnapról. Kár, hogy néhányaknak pedig itt is szívügye mindent összefestékszórózni… 

Az Isaar oly alacsonyan állt ott jártunkkor, hogy a közepén gázoló két embernek a fürdőnadrágjáig sem ért fel a víz. De gondolom, kevésbé aszályos időszakban sem járnak itt tankhajók. A folyó és környéke sokkal inkább össznépi pihenő, napozóhelyül szolgál, különös tekintettel a vízbe mélyen benyúló homokzátonyokra. (Szintén nem okoz problémát a városlakóknak, ha ezek a területek elvileg le vannak zárva.)

Az Isaartól búcsúzván megcsodálhattuk a Béke Angyalának „égbenyúló" oszlopon nyugvó szobrát, mely ilyen formában kísértetiesen (angyalosan) emlékeztetett minket a Hősök tere látképét uraló Gabrielünkre. 

Visszafelé újra a palota-kerten sétáltunk keresztül, melynek falmenti, szabad terét ellepték a „golyósok". Azaz férfiak és nők valami olyasféle játékot űztek, amit mi a Pál utcai fiúk Molnár-regényből ismerhetünk. Szép számú nézősereg szurkolt a jópár rögtönzött pályát körbeállva. Mi pedig búcsúzóul beletekinthettünk egy kicsit München „magánéletébe".

Tudjuk, jó néhány látnivaló nem fért bele az időbe - hogy csak az Olimpiai parkot vagy a teljes napot igénylő Múzeum-szigetet vegyük példának. De valamifajta kóstolót azért kaptunk egy nagyon is ÉLHETŐ város látnivalóiból, mindennapjaiból (és persze söreiből, kolbászaiból).

Booking.com

Szerző&fotók: Villux Richárd