Mint, ahogy Al Bano és Romina Power is megénekelte a boldogságot, úgy fakadtam én is dalra a boldogságtól, amikor megpillantottam Toszkána dimbes-dombos sokszínű vidékét.

   Mint, ahogy Al Bano és Romina Power is megénekelte a boldogságot, úgy fakadtam én is dalra a boldogságtól, amikor megpillantottam Toszkána dimbes-dombos sokszínű vidékét.  2015 április 30.-án kocsiba vágtuk magunkat a férjemmel és elindultunk Olaszországba. Az Olasz határt átlépve, kerestük az autó utat Triesztnél. Nem szerettünk volna pályán menni, mivel költséghatékonyra terveztük az utat. Tudtuk, hogy mennyire borsos ára van az Olasz autópályáknak. El is tévedtünk a körforgalmak rengetegébe, és egy mesés partszakaszon értünk ki. Azóta többször is kerestük ezt a helyet, soha nem találtunk rá újra. Olykor el kell tévedni ahhoz, hogy odataláljunk, ahol igazán lenni szeretnénk. Utunkat tovább folytatva Velence egyik parkolójában töltöttük az éjszakát a kocsiban aludva. Nem épp egy Hilton, de a költséghatékonyság jegyében ezt is bevállaltuk.

  Másnap korán indultunk is tovább, hogy minél több helyre el tudjunk jutni, miután elfoglaljuk a szállásunkat.  Az Appenninek hegyvonulatain átkelve jelzett a benzin mutató, kevés a nafta. Mivel május elseje volt, ami ott is a Munka Ünnepe, így nem volt nyitva sok minden. A benzinkutak ilyenkor önkiszolgáló üzemmódban vannak, ami azt jelenti, hogy előre beüti az ember lánya, hogy mennyiért szeretne tankolni, bedugja a pénzt, vagy a bankkártyáját és annyi benzint enged, amennyi jár érte. Ez mind nagyon szépen hangzott egészen addig, amíg 25 eurót be nem ütöttem, de a kártyámról 50 eurót vont le. Hirtelen természet vagyok, nem mesélem el, a nettó egy órás őrületet, amit ez miatt lerendeztem. Legyen elég annyi, hogy szerencsés asszony vagyok, mert a férjem ritka türelmes ember!