Az Alacsony-Tátra méltánytalanul kevés figyelmet kap, pedig izgalmas és kihívásokkal teli élményt tud nyújtani, az arra vágyóknak. Mielőtt elindulunk a természet csodáit felfedezni, soha ne felejtsük el, hogy a természet az úr, mi csak vendégek vagyunk!  

  Állok a gerincen a hóviharban, nem látok három méternél tovább, kiabálnak, hogy menjek már, mert lesöpör a hóvihar a gerincről. Elindulok újra és magamban imádkozom, hogy „Add Uram, hogy a menedékház legyen, a kanyar után!”Felmerülhet a kérdés, hogy kerültem én oda?! Elárulom, önszántamból, de nem ez volt az elképzelés!

  2018 decemberében a karácsonyi menü elfogyasztása után elnyúlva az ágyon, normális műsor híján kezemben a telefonommal böngésztem az internetet, hogy hova is kellene egyet kirándulni. Ekkor találtam rá, egy kicsit sem átlagos túrákat szervező csoportra. A túra így volt hirdetve: Klasszikus túra az Alacsony-Tátrában, januárban. Jól hangzott, elolvastam a leírást, két napos hótalpas túra, felsétálunk, eszünk-iszunk, menedékházban alszunk. Tiszta hegyi romantika, verőfényes napsütés, hótalp, forralt bor, gondoltam én. Persze, hogy jelentkeztem!  

A férjem sajnos nem tudott velem tartani, így számomra közel húsz ismeretlen emberrel vágtam neki a nagy útnak. Busszal mentünk egészen a Trangoska parkolóig, ami 1120m-en fekszik, egy csodálatos síterep lábánál. Itt magamra vettem a menetfelszerelésem, ami így nézett ki: aláöltözetek, polár pulcsi, sínadrág és kabát, valamint símaszk, szemüveg és kesztyű. Megkaptam a hótalpamat is, amit a hátizsákra szereltem fel több-kevesebb sikerrel.

  Elindultunk a 950m-es szint leküzdésére, amit 5-6 km hegymenetet jelentett, hogy elérjük az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsát a Gyömbért. Úgy egy-másfél kilométer után jeleztem, hogy hív a természet. Füllentettem, bevallom, bebújtam egy óriás fenyő mögé, és győzködtem magam, hogy megtudom én ezt csinálni! Nincs mese, menni kell, mert a busz már elment, amivel jöttünk, vissza út az sajnos nincs.   

Haladtam tovább sereghajtóként, de legalább a nap sütött és időközben a hótalp is felkerült a lábamra. Vánszorgásom alatt hol biztattam, hol szidtam magam, hogy mégis hogy lehetek ilyen ökör?! Miközben egyre feljebb jutottam a hegyre az időjárás is a csúnyábbik arcát kezdte mutatni, eleredt a hó, csúnya szürke fellegek jöttek és a szél is lengedezni kezdett. Vezetőnk egyik tagja türelmesen jött mellettem, bíztatott, hogy már nincs olyan messze az a menedékház. Nem hittem el neki! Olyan meredek hegyoldal magasodott előttem, hogy azt gondoltam nincs az az Isten, hogy én erre feljussak. Valahogy azért mégis csak sikerült a gerincig felhúzni magam, de arra már az időjárás olyan orkán erejű szélt produkált hóviharral egybekötve, hogy azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. 

  Ekkor hangzott el, hogy kicsit csipkedjem magam, mert csúnya vége is lehet. Az elmúlt időszak legszebb, legfelemelőbb pillanata az volt, amikor betettem a lábam a Stefánika menedékházba. Meleg volt, finom illatok terjengetek, volt forró tea, ott és akkor maga volt a mennyország.