Újra Albenában 1984. július. Most egy újabb osztálykirándulásról mesélek, az „Így utaztunk régen” rovatban. Öt évvel az első osztályom bulgáriai osztálykirándulása után az 1984-ben végzett A4.b osztályommal újra oda szerveztem kirándulást.
Most még előbb elkezdtük az előkészületeket. Szerettem volna, ha mindenki el tud jönni és nem kell anyagi okok miatt kihagyni az utolsó közös élményt. Utolsó évben szinte minden hétvégén együtt dolgoztunk, hogy megkeressük a nyaralás árát. Dolgoztunk csokigyárban, tejüzemben 20 forintos órabérért. Nehezünkre esett szombaton is korán kelni, gyárba járni, de úgy érzem ezek a közös munkák is hozzájárultak ahhoz, hogy egyre jobb közösséggé formálódjunk. És összejött a fejenként 2400 forint. Ennyit kellett befizetni az egyheti szállásra és a vonatjegyre. Mindenki így sem jött el, de az osztályból 21-en igen - és velünk jött még a nővérem és a sógorom. Velem együtt összesen 24-en utaztunk.
Eljött a nagy nap. Június legvégén vonatra szálltunk és „meg sem álltunk” Várnáig. Fekvőhelyes (couchette) kocsiban foglaltunk helyet, már az úton jól éreztük magunkat. Kb. 30 óra vonatozás után szálltunk le Várnában. Nekem és a nővéreméknek, már ismerős volt a terep. Viszonylag gyorsan megtaláltuk az Albenába induló busz megállóját. Persze öt év alatt áthelyezték, de a „koge tragva autobus Albena?”mondat most is sikerrel működött.
A szállásunk az új albenai campingben volt. Ez a város déli részén, közel a parthoz egy erdős területen, fák között volt. Szebbek voltak a faházak kívülről, mint 5 éve, de belül kisebb volt, és nekünk hiányzott a dombtetőről a tengerre való kilátás. (Egy alkalommal elmentünk megkerestük a régi campinget, de azt – meglehetősen lepusztult állapotban – bezárva találtuk.) 12 kétszemélyes faházunk volt. A camping mellett volt az éttermünk is. Félpanziós ellátást kaptunk – reggelit és vacsorát – ezúttal nem a régebbi önellátós ill. talonrendszerben. Így eleve több időt töltöttünk együtt, ha reggel nem is (volt aki inkább átaludta a reggeli időt), de vacsoránál mindenkivel találkoztunk.
Persze napközben is, hisz az időnk nagy részét – jó idő lévén – a parton, a strandon töltöttük. Fürödtünk, napoztunk, vízibicikliztünk. Köztudottan nem tudok úszni, így nagyon féltem, amikor a fiúk jó messzire betolták a vízibiciklit és azzal szórakoztak, hogy beborítanak. Ráadásul megmutatták milyen mély ott a tenger. Hát nagyon… nem ért le a lábuk. De megnyugtattak, hogy kimentenek, ha beborulok. Esténként többször is összejöttünk valamelyik házban és beszélgettünk, iszogattunk, hülyéskedtünk. Volt, amikor a nővéremékkel mentem el sétálni a városba, nézelődni vagy beülni valahová. Ezen a kiránduláson egyébként többször voltam az osztállyal, mint a családdal. Ők is külön programokat csináltak maguknak, többször elmentek kirándulni is.
Egyik nap Várnába, a bolgár tengerpart legnagyobb városába kirándultunk. Páran a gyerekek közül is velünk jöttek. Sétáltunk a belvárosban, a fő utcán, ahol számtalan üzlet, vendéglő, kávézó volt. Nézegettük az áruházak kirakatait, fagyiztunk, kávéztunk, a népművészeti boltokban ajándékokat kerestünk, vásároltunk. A díszkapun át lementünk a tengerpartra is. A város és a tenger közötti széles, gondozott tengerparti sétány, árnyas fái, pompázó virágai között sétáltunk. A hatalmas parkban található a Tengerészeti múzeum, az Akvárium és a Csillagda, a szabadtéri színpad, az állatkert, és a „kis Fekete tenger”, vagyis az igazi modellje. Még tovább haladva eljutottunk a selymes, homokos strandig. Itt található még a fedett tengervizes uszoda és az iszapos gyógyfürdő is. Ki –ki kedvére válogathatott.
Ha valaki a bolgár tengerparton nyaral, nem hagyhatja ki Neszebart! Engem előző utazásomon elvarázsolt. Szerettem volna ezt az érzést, élményt megosztani a gyerekekkel is. Nem volt könnyű mindenkit rábeszélni – elég sokba került a hajójegy – de sikerült. Hajóval mentünk most is, így a leggyorsabb és a legszebb az út. Hajónk partközelben ment, végig nézhettük a tengerparti városok látványos fejlődését, az épülő szebbnél szebb szállodákat. Kikötve Neszebar hajóállomásán nyakunkba vettük a kis várost. Gyönyörködtünk a régi római romokban, a szép görög és bizánci templomokban. Itt is látható volt az újjáépítés. A hagyományos kőlábazatú faházak sorra újultak meg. De a templomok egy részét is rendbe hozták, volt köztük olyan, amelyiket most már belülről is meg lehetett nézni. Egy régi házban pedig néprajzi múzeum volt berendezve, természetesen ezt is megnéztük. Aztán szabad program keretében voltak, akik fürödtek a strandon, vagy újra bebarangolták a szigetet vagy ebédeltek, mint pl. mi is a családdal. Neszebarba is betört a turizmust kiszolgáló kereskedelem. Standokon árulták a hagyományos népi kerámiákat, kézimunkákat, szőtteseket, a kagylókat és a neszebari épületek képével díszített ajándéktárgyakat. Emlékszem én is sokáig nézegettem egy nagyobbacska natúr kerámia csuprot, többször is visszamentem, de mégsem vettem meg, drágának találtam. Kénytelen voltam beérni olcsóbb, kisebb emléktárggyal. Ezzel a bazárosodással kicsit veszített a város a varázsából, már nem volt olyan érintetlen múzeumváros, mint öt évvel azelőtt. De azért nem bántam meg, hogy újra elmentem és a gyerekeknek mindenképpen nagy élmény volt.
Közben megünnepeltük Ottó névnapját, ha jól emlékszem pont azon a napon volt, amikor Neszebarban jártunk. Poénból Beával vettünk neki egy felfújható kék delfint, amit persze cápának tituláltunk. Ettől kezdve „ő” is jött velünk a strandra, sőt, hazautazásunk után a minden hónap 13-án tartott osztálytalálkozóinkra is az Izabella utcai lakásomba. Az utolsó esténken ünnepi búcsúvacsorát kaptunk. Finom ételeket, desszertet és még bort is. Nagyon megható volt, amikor átadták a gyerekeim búcsú ajándékukat: azt a Neszebarban látott antikolt világos kaspót, amit nem tudtam megvenni, mert drágának tartottam. Kaptam még egy kb. 10 centis preparált rákot és egy sárga rózsás képeslapot, amin megköszönték az együtt töltött 4 évet és ezt a búcsú kirándulást.
Vacsora után kicsit kiöltöztünk és elsétáltunk Albena másik végébe, az Arabella hajóbárba. Itt tartottuk meg az érettségi bankettet. Hajnalig szórakoztunk, beszélgettünk, iszogattunk, sokat táncoltunk. Az egyébként 2-ig nyitva tartó bár a kedvünkért aznap nem zárt be csak reggel 5-kor. Gyalog, végig a tengerparton a homokban sétáltunk vissza szálláshelyünkre. Nem is ártott kiszellőztetni a fejünket, a tengerből előbújó nap, a csodás napfelkelte pedig gyönyörű szép látványt nyújtott. Másnapra már csak a készülődés, az ajándékvásárlás maradt. Bolgár kerámiákból ekkor is jól bevásároltam, kiegészítve az 5 évvel ezelőtt vásárolt darabokat. Vettem még mindenkinek egy albenai képeslapot, amin megköszöntem az osztálynak a négy együtt töltött évet és ezt a jól sikerült kirándulást.
Délután indultunk Várnába a vasútállomásra. A Bulgária útikönyvemben tegnap találtam egy cédulát, az alábbi szöveggel: 24 plazkarta vtorova klassza za Budapest (couchette), 7.VII. 18.10. 1372 Trákia. Hát ezzel, ekkor és így jöttünk haza. A vonaton átadtam mindenkinek a megírt búcsú képeslapot. Válaszként ezt kaptam tőlük.
Budapesten, a Keletiben készült még egy búcsú fotó az elcsigázott társaságról, Szécsi Laci jóvoltából. Életem legemlékezetesebb osztálykirándulása volt. Biztos vagyok benne, hogy ez a közös nyaralás is hozzájárult ahhoz, hogy a mai napig úgy érzem ők voltak a legkedvesebb osztályom. Jó érzés volt, hogy a köztünk lévő – egyébként jó – tanár diák viszony teljesen átalakult, „befogadtak” maguk közé, barátként kezeltek, de ezzel az egyenrangúsággal nem éltek vissza.
Szerző&fotók: Sutusné Grébel Irén
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk