A Halti számomra mindig olyan volt, mint a Tove Jansson Muumin történeteinek hatalmas, néma és nyugtalanító Mörkö-je, aki ahová leül, ott minden megfagy. Finnország legmagasabb pontját (1324 m) csak 50 km gyaloglással lehet megközelíteni, végig a tundrán keresztül.
Mi három és fél nap gyaloglás után csak onnan vettük észre, hogy a Halti közelében vagyunk, hogy teljesen elfogyott a növényzet és csak hatalmas, egymásra dobált sziklák tetején haladunk kőről-kőre, mindig felfelé. A „csúcstól” olyan kétszáz méterrel meredekre fordul az „ösvény”. A szállingózó hópelyhek lassan, a szemünk láttára kezdik befedni a millió darabra tört szögletes sziklákat, és a barnás-narancs színt felváltja a vakítóan fehér szűzhó.
A Haltira csak kis hátizsákkal mentünk, mert szinte az összes felszerelésünket a Pihtsusjärvi menedékházban hagytuk. A 20 kilós hátizsákok után kikapcsolódás volt úgy gyalogolni, hogy csak vizet és valami kis harapnivalót kellett a hátunkon vinni.
Nehéz a Haltit úgy ábrázolni, hogy az kedvező képet fessen le róla. Más országok „legmagasabb csúcsa” konkrét hósipkás, csúcsos hegyet jelent, amelyet meghódítani vágyik a képzelet. Ha hegycsúcsról van szó, akkor a Mont Blanc, a Triglav, a Matterhorn, Grossglockner vagy a Lomnici-csúcs jut eszünkbe, de a mi Kékestetőnknek is van „hegy alakja”, ami messziről látható. Nos, a Halti nem ilyen.
Aki „hegyben végződő hegyet” keres, annak ott a Halti szomszédja, a méltatlanul mellőzött Ridnitšohkka, amely a maga 1317 méterével Finnország 2. legmagasabb pontja, és a hatalmas masszívum tetején a kis csúcs végigkíséri az embert a Halti felé vezető ösvényen is. De ugye, ez a másodikok sorsa. Alig van élő ember, aki a Ridnitšohkkát akarná megmászni. A Halti a cél. Amikor Kilpisjärviben a parkolóban összeszedelődzköttünk, hullámokban ért minket a pánik. Tudtuk, hogy csak 5-7 nap múlva látjuk legközelebb a kincseket rejtő és mobilitást jelentő autót, ezért nagyon nem volt mindegy, hogy mi került a hátizsákba. Mint egy furcsa piac! Csak itt az „árusok” előtt nem manióka és banán áll halmokban, hanem az outdoor csúcstechnológia. Túracipők, kabátok, merinó jégeralsók és zoknik, telefontöltők, navigációs eszközök, ultrakönnyű főzőfelszerelés, evő és ivóalkalmatosságok, szárított ételek, és sok más dolog tucatjai. Végül mégiscsak el kellett indulni - én azzal a gondolattal, hogy „majd estére úgyis kiderül, hogy mit felejtettünk el”.
Az első kilométert még a lányommal tettem meg, egymás mellett haladva és Caliguláról mesélve. Az „őrült császár” el akarta hitetni a rómaiakkal, hogy meghódította Britanniát, ezért a normandiai partokon szedetett kagylókat a katonáival „bizonyíték” gyanánt. Ahogy a történet véget ért, már ki is értünk a szép Tshahkal-tó (Tshahkaljärvi) partjára. Nem sejthettük, hogy a héten akkor látunk-érzünk jól kitaposott, széles ösvényt utoljára !
Utunk a Pohjoiskalotti / Nordkalotten túraút finnországi szakaszán vezetett. Az ösvényt jelölő, narancsra festett végű cövekek látványa örökre beleégett a memóriámba. A túrajelzések látványa a tudatalattinkban nyugtatóan hatott, mert benne rejlett a cél ígérete. Lehetett bármilyen nehéz is a hátizsák, azért a végén mégiscsak elértük az egymástól 10 kilométerre épült menedékházakat!
Az autiotupa (szemben a bérelhető vuokratupával) szabadon használható menedékház, amely folyamatosan nyitva áll, és bármikor kész fogadni túrázókat. Ahogy a fáradt vándor belép, előbb egy kis előszobába lép, majd egy otthonos szobát pillant meg. A szobában asztal padokkal. Az asztalon a tupára és a környékre vonatkozó régi térképek, információs szövegek. Vendégkönyvek sűrűn teleírva. A korábbi tűrázók által hátrahagyott dolgok. Kis gázpalackok, levesporok, tea és egyéb tartós dolgok, amelyek valakinek hasznosak lehetnek.
Oldalt kis duruzsoló kályha, amely fölött ruhák és cipők száradnak köteleken. Az egyik sarokban kis „konyha” a balatoni nyaralókból ismert kétrózsás mini gáztűzhellyel. Ezen teáskanna, amelyben szinte állandóan forr a víz, mert az mindig kell valakinek valamire. Vödör a tiszta víznek, benne jókora merítőkanál. Ha a víz elfogy, a közeli vízfolyásból kell venni. A szoba végében van hely a hálózsákoknak is. Ez nem több, mint egy sima fa pódiumszerűség, amelyen elfér egyszerre akár 8-10 ember is „hering stílusban”. Aki akar, persze sátrat is verhet, a menedékházak körül általában jó sátorhelyek vannak.
Az autiotupáknak nincs személyzete, mégis tisztaság és rend uralkodik bennük. Az eszközök folyamatos használatban vannak, mégsem rongálja meg azokat senki. A tűzifát és a gázpalackokat a finn erdészeti vállalat adja, így a túrázóknak nem kell lerabolni a környékbeli csenevész erdőket, már ha vannak egyáltalán...
Kilpisjärvi falutól az autiotupák sorrendje: Saarijärvi, Kuonjarjoki, Meekonjärvi, Pihtsusjärvi és Halti. Ez utóbbi már a Halti lábánál fekszik, de a Pihtsusjärvi ház – Halti ösvényről egy másfél kilométeres letérőt jelent, és egy nagyon kényelmetlen ösvény megy onnan a tetőre. Mi okosan nem mentünk be a házba, hanem előbb fel a hegyre, és csak visszafelé mentünk melegedni.
A Halti lábánál szépen csendben kezdett hullani a hó, mi pedig egyre óvatosabban lépdeltünk, hiszen a hó eltakarta a kövek közötti leselkedő veszélyes réseket. Növényzet nélküli kősivatag ez, az ösvény nem sáros-kavicsos út többé, hanem itt már kőről-kőre kell lépni a szögletes sziklákon, és minden botlás bokaficammal vagy csonttöréssel fenyeget. A csúcs előtt rohamláncba rendeződtünk és igyekeztünk mind a tizenketten egyszerre felérni a csúcsra. Jókedv, pacsi, szelfi. A himnuszunk a magyar focistákat megszégyenítően hamis volt, de szívből jött. Hatalmas gratuláció a csapat összes tagjának, különösen lányomnak, aki a túrán még a tizenkettőt sem töltötte be !
Lehetett már vagy 10 perce is, hogy örömködtünk, amikor feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül. Két finn fiatalember egy kis uszkárkutyával toporgott a csúcs körül, amelyhez nem fértek oda, mert olyan sokan voltunk mi magyarok. Már indultak lefelé, amikor vezetőnk utánuk szólt, hogy elnézést, jöjjenek csak vissza szelfizni. A finnek pedig visszajöttek szelfizni.
A Halti nem egy csúcs, hanem egy elég lapos fennsík-szerűség, amelynek itt-ott magasabb kiugrásai vannak. A finn oldal 1324 métert jelző diadalmas oszlopa mellett olyan száz méterre van egy magasabb hely is! Igenám, de az már a norvég oldalon van, és a kutyát sem érdekli az a kis pattanás a hegyekkel jól ellátott Norvégiában! :D
A visszaút nagy részét hármasban tettük meg, Pihtsusjärvitől három nap alatt. Fogytunk, erősödtünk, és még jobban összekovácsolódtunk. Ami engem illet, sikerült a tervem. Gyalogoltam a tundrán, ittam gleccservizet, horgásztam tiszta folyókban, sütöttem pért... De mindezt a családommal együtt, egy társaság részeként.
A cikk első része itt olvasható.
Szerző&fotók: Vilisics Ferenc
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk