Két évvel ezelőtt egy hirtelen jött gondolattól vezérelve kitaláltam, hogy januárban megmászom az Alacsony-Tátra legmagasabb pontját, a Gyömbért (erről készült cikket megtaláljátok a magazinban). Felkészülésem egyik célpontja a Prédikálószék volt.

December végén indultunk útnak férjemmel, hogy megmásszuk a Visegrádi-hegység ikonját. A dömösi parkolóban tettük le a kocsinkat és elindultunk uticélunk felé. A Rám-szakadékhoz vezető út ketté vált az erdőben és már kapaszkodtunk is a hegyen felfelé.

Tudtuk, hogy nem egy egyszerű túra útvonal, hiszen felfelé bő három kilométer alatt 509m szintemelkedést kell leküzdeni. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan partnak kell haladni, valamint a terep morzsalékos és kövekkel tarkított. Ahogy elindultunk felfelé a csúszós ösvényen, még akkor nem is sejtettük, hogy milyen csodálatos panoráma fog a szemünk elé tárulni. Igaz az ember lát képeket a neten a Dunakanyarról, de élőben látni teljesen más.

Közel egy órás izzasztó hegymenet után értük el a Vadálló-köveket.  A kövek vulkanikus eredetű andezit sziklák. Meglehetősen omladékos, kies helyen vannak, így megmászásuk nem ajánlott. Alakzatuk miatt, mint a legtöbb sziklát elnevezték őket: Nagytuskó, Széles-torony, Bunkó, Függőkövek, Felkiáltójel, és Árpád trónja. Miután kigyönyörködtük magunkat a szebbnél szebb sziklákban és a kilátásban, tovább folytattuk utunkat a kilátó felé.

Utunk legnehezebb szakasza következett. Szinte négykézláb a sárban másztunk felfelé, fától-fáig. Megnyugtatott a gondolat, hogy láttam más túratársak sem különbül közelítik meg a tetőt. Ezt a nehéz szakaszt elhagyva nagyobb pihenőt kellett tartanunk, mert azt hittük a tüdönk kiszakad, a lábunk meg le. Innen már nem volt messze a kilátópont, így újra nekiiramodtunk az utolsó emelkedőnek, ami nem kellemetlenül meredek, inkább az előző megpróbáltatásuk után hosszúnak tűnt.

  A tetőre felérve az a panoráma, ami fogadott bennünket lélegzetelállító volt. Sikerült tiszta időt kifognunk, így teljes pompájában láthattuk a Dunakanyart. A kilátóba felsétálva még nagyobb rálátás nyílik erre a részre. Mi nem mentünk fel, mert már nem éreztem magamban annyi erőt, hogy még azt néhány lépcsőt megmásszam. Tökéletesen megfelelt nekem ez a kilátás is. Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk ugyan azon az útvonalon lefelé, amin felkapaszkodtunk. A lefelé vezető utat nyilván gyorsabban tettük meg, már csak azért is, mert a sárban fától-fáig csúsztunk. Összesen 3-4 órás túraidővel kell számolni fel-le, amennyiben a Vadálló-kövek felé közelítjük meg és erre is jövünk vissza. Ajánlom mindenkinek, hogy a parkolóba vezető úton nyugodtan álljon meg az egyik büfénél (meg a vírus alatt is nyitva vannak) és igyon meg egy jó forró teát egy emberes zsíros kenyér, lilahagyma kombó kíséretében. A feeling leírhatatlan!

Szerző&fotók:  Hajdu-Felső Bernadett