Peruban tavaly elmaradt a Takanakuy, a nagy karácsonyi pofozkodás is. A közterületen kötelező maszkivselés még nem is lenne gond, hiszen évszázadok óta szép jelmezekben és maszkokban püfölik egymást a helyiek, de a kötelező távolságtartás semmiképpen sem összeegyeztethető a közvetlenséget sugárzó jobbegyyenesekkel.
A perui Andok távoli falvaiban szokásban lévő Takanakuy nevű karácsonyi ünnepség során a közösség forró vérű (kecsuául ezt jelenti a takanakuy) tagjai egy hagyományos zenés-táncos italozás keretében jól összeverik egymást. Mármint azok, akiknek valami vélt, vagy valós sérelme volt év közben a másikkal, legyen az egy csúnyább nézés, elszámolás közben felmerülő kibékíthetetlen ellentét, vagy akár csak egy ártatlan tréfának gondolt iskolai gáncsvetés. A Takanakuy, azaz a karácsonyi közösségi pofozkodás haladó szellemű intézmény, melynek a hagyományából nem rekesztik sem a nőket, sem a gyerekeket. A Takanakuy lényege, hogy bármilyen ütésváltásra feljogosító sérelem esetén a hagyománytisztelő kecsuák nem ott helyben osztják ki a pofonokat, hanem a sértett fél, mintegy a kesztyűjét ellenfele arcába vágva, csak annyit mond: találkozunk karácsonykor. Merthogy december 25-én tartják az éves rendes össznépi pofozkodást. És évközben a hiriget szépen el is teszik a meghitt ünnepekre, hogy addig is hadd menjen tovább a csendes andoki élet a megszokott mederben. A prolongált pofozkodással tehát egyáltalán nincs ejtve a sérelem, de legalább senkinek nem kell hetekig-hónapokig azon agyalni, hogy mikor és hogyan lendül be az igazságszolgáltatás távoli és kiszámíthatatlan gépezete. Aztán eljön a szent karácsony ünnepe, és vele együtt a Takanakuy, amikor a közösség végre egy kiadós, kötetlen verekedéssel letudja az év közben összegyűjtött és számon tartott sérelmeket, hogy tiszta lappal induljon az újév, és adjanak az inka istenek is chichát, quinoát, békességet.

A gyakorlatban ez a Covid mentes időkben úgy néz ki, hogy akikben még karácsonykor is táplálja a harag a harci kedvet, azok felöltik az alkalomhoz illő, színpompás verekedős népviseletet, és amikor a falu összegyűlik az ünnepségre, akkor a sértett fél megnevezi azt a felebarátját, akinek behúzna egyet a képébe. A kihívó ilyenkor válogatott kecsua szidalmak között felhánytorgatja az őt ért sérelmeket. Ha az illető elfogadja a kihívást (ha nem tenné, akkor nagy szégyenben maradna), a falubeliek kört alkotnak, és ebben a ringben jól elpáholják egymást. Természetesen nincs arra semmilyen garancia, hogy az elégtétel során nem épp a sértett fél fog további pofonokkal a földre kerülni, de a Takanakuy lényege nem is az, hogy győztest hirdessenek. Inkább mint az olimpián, a részvétel a fontos, amivel a konfliktusokat mindenki véglegesen lezártnak is tekinti, függetlenül attól, hogy végül kinek az orrából folyik a vér.

Az adok-kapoknak nincsenek különösebb szabályai, mindössze harapni, hajat húzni, és a földön fekvő ellenfelet támadni nem ér. A békéltető célzattal egymásra mért ütlegek általában pár rendes pofonban kimerülnek, de azért előfordul, hogy a hölgyek, urak a kelleténél jobban belefeledkeznek a békeharcba. Ezekben az esetekben a bíró dolga, hogy véget vessen az eldurvult barátkozásnak. A bunyó végén a küzdők a falu színe előtt megbocsátanak egymásnak. Mindenki tanúja annak, hogy a felek végül megölelik egymást, és ezzel az adott évi sérelmek sikeresen le is vannak tudva. Tiszta lappal jöhet az új év, újabb vitákkal megágyazva a következő karácsonyi Takanakuy fesztiválnak. Remélhetőleg a covid járvány nem vet véget a hagyományos falusi bunyónak, és a több évnyi sérelmet még fergetegesebb ünnepi verekedésben oldják majd fel.
Szerző&fotók: Soös Tamás Inkalauz
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk