A korallfal hatalmas volt, a rajta élő korallok is. Olyannak tudnám lefesteni, mint a Kis hableány című mesében a víz alatti élővilágot. Láttam akkora kagylót, mint egy ember feje, a színe valószínűtlenül lila volt. Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, amíg nem láttam. A kedvencem a bőröndhal, teste téglalap alakú, nevét is innen kapta, hiszen egy bőröndre emlékeztet, nagyon murisan néz ki. Ahogy úsztunk, egyre több apró részletet fedeztünk fel. Láttunk bohóc halakat, kék pettyes ráját, agy korallt, titán íjhalat. Még felsorolni is hosszú lenne, annyi csodában volt részünk. Miután jól kibámultuk magunkat, a hajóra vissza szállva tovább folytattuk utunk a Paradise-sziget irányába.
Közel a szigethez horgonyzott le a hajónk, innen motoros csónakokkal vittek minket a mólóig. Holminkat lepakoltuk az árnyékot adó pálmalevélből készült napernyők alá és már mentünk is ebédelni az étterembe. Sok mindenből lehetett válogatni, mindenki megtalálja a neki valót, még a vegetáriánusok is. Ebéd után könnyed kulturális programokon lehetett részt venni, mint hastánc bemutató és dervistánc. Ezek megtekintése után is még bőven maradt időnk strandolni és a szigethez tartozó kisebb korallfoltokban örömünket lelni. Itt láttam például először életemben murénát, papgájhalat és zászlóshalat. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, nem akartam kijönni a vízből. Egy ideig a férjem is velem tartott, de elfáradt, így ő kiment pihenni a partra. Én állandóan mást sem csináltam, mint kiabáltam ki neki, hogy gyere be, ezt nézd meg, ilyent még nem láttunk, ez egy új! Tényleg megdöbbentő felnőtt fejjel rájönni arra, hogy mennyi minden van még a Világban, amit látni kell, ami őszintén örömöt tud okozni. A késő délutáni órákban értünk vissza szállásunkra és nekiálltunk készülődni a másnapi haza utunkra. Szomorúan hagytuk itt Egyiptomot, hiszen annyi mindent nem láttunk még! Már akkor eldöntöttük, hogy jövünk mi még ide, amit meg is tartottunk, hiszen idén januárban vissza tértünk.
A Világ egy csoda és mi benne élünk. Ne féljünk felfedezni, ne féljünk az újtól, csak azért mert nem ismerjük. Évek óta azt mondom mindenkinek, aki kérdezi tőlem, hogy mi az, ami hajt, hogy újra és újra elinduljunk valamerre? Az az, hogy amit pénzért vettünk, azt eltudják az embertől venni. Azt viszont nem, amit átéltünk, az emlékeket.
Szerző & fotók: Hajdu-Felső Bernadett
Facebook Oldalunk
Facebook Csoportunk