Csak néz ki az ember a fejéből, kapcsolgatja a tévét, nyomogatja a telefonját és arra gondol, hogy valami hasznosat kellene tennie. De mit? Kint 0-2 fok körüli hideg, szél, olykor eső. Sötétség. Jobb bent maradni. Sportolni kellene! Hallom a szél zúgását az erkély felől. Fáradt vagyok, pedig nem csináltam egész nap semmit. A kaamos ezt teszi. Reggeltől estig küzdök még a leghétköznapibb dolgokkal is. Két cipő felhúzása között legszívesebben lerogynék a kanapéra pihenni egy órácskát. De férfi vagyok, nem adom fel! 

  Nehézkesen elkezdem a procedúrát. Előbb jégeralsót húzok, majd arra a nyári szélálló túranadrágomat, úgyse látja senki! Felsőtestre hosszú ujjú téli aláöltözet (amit véletlenül vettem, amikor azt hittem, hogy jégeralsó), arra egy meleg szöszmöszpulóver a fehérvári Decathlonból, arra egy finn Luhta márkájú széldzseki egy vidéki olcsó áruházból. Polár nyak és arcmelegítő, sapka. A nyári futócipőt veszem fel, remélve, hogy nem lépek latyakba. Ahogy szuszogva kötöm a cipőimet, elképzelem a régi finneket és lappokat, akik ezekben az erdőkben vadásztak évezredekig. Nekik is pont ugyanilyen szar volt vajon? Vagy begombázva várták valami füstös sátorban, amíg kitavaszodik?

  A lakótelep mellett ott a természet. Mindig, mindenhol, kivéve a belvárost. De ott meg nincs lakótelep, ugye. Szóval, aki nem akar futni, az nem foghatja a forgalomra meg az aszfaltra. Nincs mese, a természet adott Helsinkiben és bármelyik finn városban. Erdő, mező, sziklás domb, árok, patak, folyó, tó, tengerpart, mocsár, nádas, vízesés meg ki tudja hányféle egyéb tájforma. Jól lehet bennük sétálni vagy kocogni, gondolhatja a kedves olvasó, de az igazság az, hogy nem jó. Rossz se, de jónak nem nevezném egyáltalán. Koromsötét és hideg vár odakint. Elindulok vaksin a nyílt réten keresztül az erdő felé. Nem látom a tájat. Csak a lámpákat, de azok is belevesznek a ködbe. Majd a lámpák is eltűnnek. Mindig pont annyit látok, hogy ne fussak le az útról, be a füves árokba. Annyit viszont már pont nem látok, hogy felismerjem a kátyút a murvás úton. Tehát, az útról nem fogok letérni akkor sem, ha eltöröm a bokám. 

A koromsötétben alakok bukkannak fel majd tűnnek el. Sziluettek kutyával, alattomos csendben suhanó biciklisek, futók könnyeden lépdelve vagy hörögve, csoszogó léptekkel. Én is a ziháló, minden lépésért harcot vívó futó vagyok, de a harc inkább a fejemben van.

Minden méteren ott a kétely: minek csinálom ezt a hülyeséget?  Mert jó lesz utána!  Mert jó lesz utána.

Ilyen ez a finn tél is, ha nincs hó.  Arra várunk, hogy majd jó lesz utána.