---

   Haladok felfelé, követem a nyomokat, amelyeket sok helyen már a szél láthatatlanra fújt. Ki tudja, mikor jártak itt utoljára. Egyszer csak elfogy a hó, kiérek a sziklák közül, minden sík jég. Bal oldalt látom Kareszékat, kb. 50 méterre tőlem. Túlságosan elvezetett a nyom a normál úttól. Megyek lassan felfelé, próbálok a jégen feléjük közeledni. Egyszer csak felbukkan előttem egy jégcsavar, rajta egy kötéllel. Valószínűleg, ez visz át a rendes útra. Kapaszkodva, óvatosan áttraverzálok rajta, kb. 25 m hosszúságban a veszélyes, jeges részen. Még egy pár méter és ott vagyok. Átérek. Itt jobb menni, havas a nyomvonal, szépen kapaszkodik a hágóvas. Itt is meredek, de biztonságosabb, mint a sík jégen.
Látom Klaudiát, 15 méterrel lejjebb tőlem, alatta Karesz meg Rebekka jön. Intek nekik. Klaudia mintha visszaintene. Indulok lassan tovább fölfelé. Ez a rész talán a legunalmasabb és legdemotiválóbb. 45 fokban haladsz felfelé a koromsötétben, olyan érzés, mintha nem akarna véget érni az emelkedő. Alig várom, hogy odaérjek a hóban már szinte elsüllyedt ratrakhoz. Onnantól még egy kicsi, és ott lesz az a platformszerűség, ahová nyáron a ratrakokkal és hószánokkal szinte menetrendszerűen, futószalagon hozzák fel a hegymászókat az Elbruszra, jó pénzért persze.
Végre odaérek a ratrakhoz, amely kb.4950 méter körül van, lejjebb megpillantom Klaudia fejlámpáját, aztán feltűnik Kareszéké is, majd még egy pár. Lehet, többen is neki indultak ma a hegynek, nemcsak mi, meg a sátorozó japán a szomszédból. Várok, talán 15-20 percet, hátha ideér Klaudia. Enyhely nincs, a szél is egyre erősebb. Leguggolok, eszek pár falatot, leizzadtam és kezdek fázni. Rohadt hideg van!!! Fölveszem a pehelykabátra a gore-texet, érzem, hogy átfúj a szél rajta. Lenézek, még mindig távol vannak. Úgy döntök, hogy elindulok magam tovább. A platform fölött alig találom meg a traverzre vezető utat. Itt a telóm a trakkel, de ki a fene veszi ki ilyenkor…Végre megvan, szépen haladok. Kezd lassan világosodni és mielőtt odaérnék a Sedlowina nyereghez, 5300 m-en készítek egy fényképet 6:39-kor, -37 fokban. -37!!!! A mai nap első képe. A napfelkeltét innen már nem látom, de akkor is lélegzetelállító a kilátás. Ez talán a mai nap első csúcspontja. Elrakom a telóm és megyek tovább a nyereg felé.
A nyeregben a két csúcs közé érve csinálok egy kis szünetet, előveszem a teát, eszem pár falatot. Ahogy eszek, észreveszem, hogy lassulnak az ujjaim, kezdenek megdermedni a polár kesztyűben, a szám is alig akar mozogni, lehet, ideje lenne továbbmenni. Összepakolok és itt veszem ki először a nagy tollkesztyűt, amit a vastag kesztyűre még ráhúzok, hogy melegedjenek az ujjaim.
Már egészen világos van, szépen látszik a fölfelé vezető út, de valahogy nagyon lassan haladok. Számolom a lépéseket, amelyek után kicsit szünetelek, előbb 20-15, majd öt lépésenként állok meg. A kötelekhez érve néha kapaszkodok, húzom fel magam, mikor hogy jobb. A csúcs alatti plató már csak egy kanyarnyira van a szó szoros értelmében, onnantól már látótávolságban a csúcs. A platón már a szél is erősebb, így jól esik, amikor megérint a nap első, melengető sugara. Még egy utolsó emelkedő és végre ott a csúcs. Nekirugaszkodok. 2020.02.19-én 9:15 perckor felérek! Megcsináltam! Sikerült!!!!
Hogy milyen érzés, amikor az ember felér? Óriási megkönnyebbülés, de valójában tudod, hogy ez még csak fél siker, még egészben le kell érni, fejben ott kell lenni végig. Ezért talán 15 percet, ha fönt töltök, fényképezgetek, kicsit körbenézek és elindulok lefelé, mert azért -37 fokban nem épp kellemes. (Itthon kiderült, hogy az egyik képen még a Kazbek csúcsa is látszik az Elbruszról, amit előző nyáron másztunk.)

---

---

Lefelé menet, a platóról a kötelekhez érve 5600m-en találkozom a japán fickóval, akivel pár szót váltunk angolul. Gratulál nekem és sok szerencsét kívánunk egymásnak. Lefelé már élvezem a kilátást is, amit felfelé menet nem láttam, nem figyeltem, mert annyira a légzésre meg a haladásra koncentráltam. A nyeregben még egy kis szünet erejéig megállok és szembesülök azzal, hogy a tea meg a kóla is befagyott, így csak eszem pár falatot és indulok tovább. A nyeregtől nem messze összefutok egy orosz csapattal, akik már lefelé tartanak. Kiderül, a nyeregnél visszafordultak a nagy hideg miatt. Elköszönök és haladok tovább lefelé. A ratrak fordítónál 5046 méteren még csinálok egy kis szünetet és lövök pár képet. Itt szinte jó kicsit megállni, a napban melegedni és a kilátást élvezni. Még akkor is, ha tudom, hogy még majdnem ezer méter szint van előttem és hiába látom a kunyhót, ahonnan reggel elindultam, valahogy nagyon lassan érek oda, főleg úgy, hogy szomjas az ember…
Végül 13 óra körül megérkezem a házhoz. Kiderül, csak nekem sikerült feljutni ma a csapatból. A többiek már ott vannak, megiszok minden teát, ami csak van. Sajnos, a japán szomszéddal már nem találkozunk. A visszaérkezésem után kicsit pihenünk, majd összepakolunk és leereszkedünk Azauba.

---

---

  Szarvas Klaudia aznap kb. 5300 méteren fordult vissza, gond volt a hágóvassal, tucatszor esett le az egyik lábáról. Pár nappal előtte meg kellett élesíteni őket, valószínűleg az összeszerelésnél nem ugyanúgy lett összerakva. A másnapi próbát még kiállta, de a hegyen folyamatosan akadályozta a továbbhaladásban a folyton széteső hágóvas.
  Calbert Károly és Sordje Rebekka a Pasztukhov sziklákat elhagyva 4700 körül fordult vissza még a sötétben, rosszullét, magassági betegség tünetei miatt. Lefelé jövet három kuloárral arrébb indultak el, de szerencsére észrevették, visszafordultak és megtalálták a helyes utat. Hodik László végül nem indult fel.

---

Szerző & fotók: Ábrahám Alfréd   

---